Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Olasz Sándor: Tér és idő Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül c. regényében
OLASZ SÁNDOR Tér és idő Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül c. regényében Kényes helyzetbe kerülhet, aki Karinthy novellisztikájáról vagy regényírásáról értekezik. A klasszikus műfaji határok ugyanis nehezen kivehetők. A novellisztika helyett célszerűbb a kispróza megnevezés, s a regények jelentős része sem regény valójában. Dérczy Péter írja: „Karinthy terjedelmesebb prózai alkotásait csak nagyon tág értelemben nevezhetjük regényeknek.”1 Az Utazás Faremidoba (1916) és a Capillária (1921) példázatos szatirikus utópiák, s ezeknek a poétikájára vezethető vissza a Mennyei riport is (1937). A Kötéltánc (1923) már inkább az esszéregényhez áll közelebb. Poétikai érdekességüket azonban bizonyosan nem a tradicionális ismérvek felől közelíthetjük meg. Különösen érvényes ez az Utazás a koponyám körül (1936) c. mesterműre. Igaz, Poszler György .hagyományos formájú” regénynek nevezi, s az Erziehungsroman (nevelődési regény) legnemesebb változataként fogja föl. Prózapoétikai szempontból a tradicionális elemeket hangsúlyozza Fülöp László is.2 A továbbiakban azokat a mozzanatokat vizsgáljuk, amelyek a korábban uralkodó regénykánontól való elrugaszkodást bizonyítják. .Ráeszméltem, hogy nincs más dolgom, mint figyelni és kivárni, érzelmi széljegyzetek nélkül, ami körülöttem és velem történik - ezúttal, először életemben, nem az »igazság« kedvéért, ami megszűnik és betöretik a fejjel együtt, mikor kimondatott: a valóság kedvéért, ami akkor is valóság marad, ha történetesen nincs módunkban közölni többé. Soha nem voltam oly kevéssé lírai, mint magánéletemnek ebben a legszubjektívabb korában.”3 Az ilyen és ehhez hasonló szövegrészek akár a tárgyias, riporteri pontosságú beszámoló látszatát is kelthetik. A „valóság mint műfaj”, a regény mint „beszámoló”, az író komponáló-elrendezó' szerepének lebecsülése, s egyúttal az élmény spontán rögzítésének felmagasztosítása - Karinthy rendkívül meggyőzően, s minden bizonnyal tudatos félrevezetéssel sorolja a mimetikus próza ismérveit. Azt is mondja, hogy a megtörtént dolgok sorrendjét nem lehet megváltoztatni: ,A valóság még jelképesen is jobban tudta, mit, miért, hová helyezett el. (...) Úgy látszik, a valóság komponálókedve és szeszéje nemcsak magában a történésben érvényesül, kiterjed a valóság bevallásának tartamára is.” Látszólag mindent és válogatás, szerkesztés nélkül ad elő („mintha leltárt akarnék csinálni”), a szöveg azonban ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja: az író tág teret kíván adni az utólagos ki- és helyreigazításoknak, elrendezéseknek, az 531
