Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - P. Szabó Ernő: Ősformák üvegből és mézeskalácsból
dalarnai ló figuráját, amelyet a legkülönbözőbb méretben készítettek, s bosszantott, hogy egy viking népnek van ilyen állata, játék arcfigurája nekünk, a lovas népnek pedig nincs. Akkor jutottam el a mézeskalács huszár és baba figurájához. Azután 1969-ben újra voltam Párizsban, majd Ádám és Éva éjszakáján megérkeztem New York-ba, ahol tovább rajzoltam a noteszem, olyasféle rajzokkal, mint: Magyar vizitátor látogatása Amerikában. Éppen odakint kezdtem megérteni, mit jelent számomra a magyar folklór.- Nyilvánvalóan mást, mint azoknak, akik számára a romos tanyák nosztalgikus képtémaként szolgálnak.- Nagyon szeretem például Marino Marini lovait, lovasait. Két éve, amikor Pompeiben jártam, rájöttem, rá is. Manzura is nagyon hatottak a Vezúv kitörésekor elpusztultak testlenyomatai, azok az üregek, amelyeket a forró lávában hagytak a szétégett testek, s amelyeket azután gipsszel kiöntötték. Ezek rám is döbbenetes módon hatottak. Ősi formák vannak e szobrászok műveiben. Engem a „népiek”, akik a múlt rendszerben a maguk egy tehén egy pásztorával nagyon is közel álltak a szocialista realizmushoz, azért támadtak, mert én a népiségben az ősformákat keresem. Az archeoformákat megtaláltam a magyar mézeskalácsban éppen úgy, mint az egyiptomi szarkofágokban, az iraklüoni edényekben, amelyek döbbenetesen hasonlítanak a magyar aratási korsókhoz, vagy éppen a fargott ládákban, a szuládákban a szuszékokban. A hasonlóság nyilvánvaló, s szerintem az ó'si formák a legautentikusabbak, leghitelesebbek. Picasso is azt mondta: minél ősibb valami, annál modernebb.- Biztos, hogy szalonképes lenne ezzel a véleményével azok előtt, akik Schéner Mihály ősformáit is támadták?- Talán már 1907-ben megkövezték volna. Később azt kérdezték volna: melyik az igazi Picasso? Az, hogy valakiben húsz önálló művészi alkat egyesül, s ebből szuverén művészetet teremt, még ma is elképzelhetetlen, hiszen a magyar művészeti élet szerkezete ma is feudális, monolitikus alapokon nyugszik. Ugyanúgy abszolutizálni akarja magát minden stílus, mint száz- százhúsz éve. A politikában meghirdetett pluralitás nem valósult meg. Sokféle irányzat van, de ma sem tudnak egymás mellett szuverén módon élni. Ez a magyar szemlélet monolitikusságából következik. Az egyszemélyi döntésekből. Én négy éve például nagyon fölháborodtam, amikor a velencei magyar pavilonban az amerikai Joseph Kosuth konceptuális munkáját állították ki. Két óráig ott voltam az eső miatt, a kutya sem jött be megnézni.-De a hiennálé koncepciója éppen az volt, hogy az egyes nemzeti pavilonok más nemzetiségű - hár az adott kultúrához is kapcsolódó - alkotót mutatnak be.- Akkor már kiállíthatták volna a nagyszerű Hantai Simon műveit is. Ő ötven éve Párizsban él, de ma is a magyar művészet szerves része. 1944-ben együtt laktam vele, egy évvel járt fölöttem a főiskolán. Március 15-én olyan beszédet mondott, amelyben megkérdezte: hogyan ünnepelhetjük a forradalmat, amikor német csizmák tapossák a magyar földet? El kellett bújdosnia. Juhász Ferenc bújtatta Bián. Találkoztam vele 64-ben is, amikor kiállítása volt a rue de Bac-ban. Elmondta: a háború után elmentek Kuczka Péterrel Lukács Györgyhöz, kérték, támogassa a modern művészetet. A filozófus azt felelte: azt a szót, hogy modem, gyorsan feledjék el, nem ez lesz a magyar 525
