Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - P. Szabó Ernő: Ősformák üvegből és mézeskalácsból

művészet jövője. Hantai erre külföldi ösztöndíjas útjáról nem tért vissza. Kuczka belépett a pártba. Az utak elágaztak...- S egyes életműveken belül is születtek széles körben ismertté vált, s rejtett világok felé vezető művek. Mi rejtőzhet még Schéner Mihály titkos műterem- sarkaiban1? A mostani kiállítással kapcsolatban az a hír járta, hogy a rossz kritika miatt a bemutatott műveket három köbméter fahasáb alá rejtette, hogy később akkor se férkőzhessen hozzájuk könnyen, ha szeretne.- Hogy mi minden rejtezik? Virágokat festeni is imádok. Sőt, megaszalódott körtét is. A múltkor pedig, absztrakt képeim fényében azt mondtam: igazából erdőfestő szerettem volna lenni. Igaz, a környezet ezt a sokféleséget nem igazán tudja tolerálni. Még nem igazán érzem, hogy megragadták volna a lényegét annak, ami valójában vagyok. A mentség: a dolgok lassan fejlődnek. Magam például még 1969-ben csináltam egy százhúsz rajzból álló kézsorozatot, s most adtam le a belőle készült könyvet. Az egészre az organikus, biologikus, olykor geometrikus elemekből álló építkezés a jellemző. Ahogy talán műveim összességére is. 1969 után nem fahasábok alá rejtettem a képeim, hanem belőlük építkeztem tovább. Egymásra rétegződtek a lapok, néhány gyűjtő vett belőlük. Tovább éltek a későbbi munkákban a hatvanas évek képei, s bennük élt tovább a hatvanas évek mítosza is.- Ugyanúgy a világ kitárulását jelentette ez az időszak az akkor induló számára, mint Hantainak, s a többieknek a reményt az 1945 utáni néhány év. A sok visszarendeződés, tragédia után éppen ezért furcsa, hogy Schéner Mihály neve is odakerült egy olyan levél alá, amely aláírói igaz, a demokrácia nevében szélsőséges álművészetként”aposztrofálják a kortárs művészet legújabb áramlatait. Az aláírók között van a Magyar Nemzeti Galéria volt főigazgatója is, aki annak idején a szocialista realizmus nevében szállt szembe az újat keresőkkel. Miért tartotta fontosnak a levelet?- Annak, aki a levelet kezembe nyomta az autóbuszon elmondtam: nem értek egyet mindennel, ami benne van, s hogy azok közül akik aláírták, jónéhányan a múlt rendszer kedvezményezettjei voltak, engem sosem értettek meg. Egy dologban értettem egyet, abban, hogy a magyar művészet a velencei biennálékon nincs a maga teljességében képviselve. Sokkal több magyar művészt kellene kiküldeni ide, hogy értékeink érvényesüljenek.

Az is bizonyos azonban, hogy a művészek közérzete nagyon rossz. Valójában azt látom, azok akikben a rendszerváltozás után annyira reménykedtünk, nem igazán törődtek velünk. A művészet sorsa néhány ember kezébe került, elkezdődött a művészeti intézmények bomlása. Amikor azt láttam, hogy a minisztérium felelős posztjára egy művészember kerül, azt hittem, nem hagyja hogy afféle menedzserigazgatók elkockáztassanak több ezer művész megélhetését biztosító javakat. Csalódnom kellett. A művészet, a kultúra pozíciója egyre romlik. Nem tartom helyesnek, hogy az állam kivonul a kultúrából, s privatizáció címén átjátsszák az értékeket. Politikusok, menedzserek szavaznak meg önmaguknak hatalmas összegeket - s mindannyian elfeledkezünk arról, hogy a kultúra embereinek nem ezek alatt, hanem fölött kellene állniuk. Annak idején elmentem tiltakozni a minisztériumba Szalatnyay Szepi barátommal, aki még nálam is jóval idősebb volt - azt mondták, a minisztérium immár semmit nem tud tenni.

526