Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - P. Szabó Ernő: Ősformák üvegből és mézeskalácsból

Galéria látogatóit lepte meg: olyan műveit mutatta be, amelyekről legjobb ismerői is alig tudnak. A képek, szobrok a hatvanas években születtek. Abban az időszakban, amelyet életre alapvetően fontos korszakának nevez, „amely a hatvanas években kezdődött és máig tart”.- Mostanában az egész ország arról beszél: milyen izgalmasak voltak a hatvanas évek, milyen sok nagyszerű mű született. Számomra a kapuk 1963- ban nyíltak ki, túristaútlevéllel utaztam nyugatra, Párizsba, egyébként már kész emberként. Ki segített? Estoric londoni galériás, aki a kritika által egyértelműen „levágott” első Csók István Galéria-beli kiállításomon látta a műveimet, akkor, amikor azt írta róluk az egyik itthoni kritikus: „az ilyen torz lelkeket ledobták valamikor a Tajgetoszról”. Párizsban ő küldött nekem pénzt Chagallon keresztül - mindketten vityebszkiek, jó barátok voltak. 1964-65-ös párizsi tartózkodásom alatt csináltam egy jegyzetfüzetet, foglalkoztam elméletben bizonyos kérdésekkel, a fedő és fedett felületek viszonyával, amit én a festészetem egyik alapproblematikájának tartok. A szín, a sík kérdéseivel, amelyeket a gyerekek olyan zseniálisan oldanak meg, de a felnőttek sokszor akkor sem, ha művésznek nevezik magukat. A hagymaelvvel, ars poeticám alapjával, amely szerint minden fed valamit, s valami azt a fedőréteget is fedi, a saroktalanítással a szögletek megszelídítésével. - A hatvanas évek izgalmas kísérletei általában rejtve maradtak a szélesebb nyilvánosság előtt. Ön azonban az 1962-es támadások után is kísértette az ördögöt: 1969-ben visszatért a Csók István Galériába.- Az 1969-es második kiállításom a Csókban számomra azért volt izgalmas, mert akkor már áttértem, nem kis mértékben a külföldi útjaim hatására az expresszivről a strukturális fogalmazásmódra. A teremben a többi között ott volt öt falovacska is, amelyek jelenlétére azért is érdemes emlékezni, mert bizonyítják: formáim akkor már három dimenzióban is megfogalmazódtak. A kiállítást Erdély Miklós rendezte, akihez jó barátság fűzött, aki viszont Aczél szemében mindig szálka volt. No, ő még szénát is akart tenni a lovak alá. Hála istennek, nem talált - mondta a Képcsarnok egyik akkori vezetője, aki a többiekkel együtt be volt gazolva, tudta, hogy baj lesz. Az is lett. Egy hét múlva be akarták zárni a tárlatot, nem tudom, mi jött közbe, hogy mégsem tették.

Aczéllal később személyesen is találkoztam. Amikor 1983-ban a nagy műcsarnoki kiállításomat rendezték, amelyet két hét alatt ötvenezren láttak, az utolsó nap őis eljött az unokájával. Később egyszer azt mondta: tudja, Schéner elvtárs, mennyit tartottam én a hátam a maga öt lovacskája miatt a szovjet elvtársaknak? Hogy ez igaz volt-e, nem tudom. Számomra az volt a fontos, hogy az öt lovacskával kijöttem a térbe, a struktúra, az építkezés azóta is meghatározó a számomra.- A párizsi iskola és a Bauhaus hatását egyaránt meghatározó jelentőségűnek tartja...- Ami azt jelenti, hogy a fakturalítás, a felület érzékletes, plasztikus hatású megformálása és a strukturalítás, a szobrászatot is magába foglaló építkezés egyaránt fontos a számomra. A népművészettel pedig, amely művészetem harmadik meghatározója, éppen Párizsban kezdtem foglalkozni, ahogyan azt noteszom rajzai is jelzik. Franciaországból átmentem Svédországba is, talán mert a békéscsabai evangélikus iskolában annyit hallottam a svédek egyenességéről, becsületességéről. Ott láttam azt a kis lovacskát, a

524