Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei

dolta ezért a rombusz alakú vereteket. Abashalmi első temetőben is előkerült egy készlet, de Kiss Lajos ásatása sem szolgáltatott pontosabb megfigyelést. Dienes I. mégis az ingnyak díszeinek tartotta őket, de az említett párhuzamok alapján még a nyakban félkörben felvarrva képzelte el használatukat, a korongos csüngőkéhez hasonlóan. A végleges megoldást az orosházi ásatás hozta meg, ahol az ing V alakú kivágásának két szélét szegélyezték kettős sorban.

Előfordulnak ezüstből, aranyozva is, ezek öntöttek a bronz darabokhoz hasonlóan. Aranyból préselt vékony lemezekből csak az előkelő nők számára készültek (Búj, Kecskemét-Városfóld).

A viselet utoljára hagyott darabja a lábbeli, amely a honfoglalók előkelőinél bizonyosan puha szárú csizma volt. Míg a női csizmát különösen szépen diszítették, a férfi csizma diszítésére nincs adatunk. Még a leggazdagabb sírban sem találtuk nyomát.

Már a pilin-leshegyi 2. sírban is megtalálták a csizma diszítésére szolgáló apró, félgömbölyű fejű szegeket, szám szerint 85 darab pitykét, és 9 nagyobb boglárt, melyekből egy bizonyosan hiányzik. De sem a sírban való helyzetükről, sem feltehető szerepükről nem nyilatkozott Nyáry Jenő. Nem járt jobban a Lakner Ambró által feltárt csornai lelet sem (1889), csak a kis félgömb alakú szögecsek formája és száma tanúskodik csizmáról. Már a szeged-bojárhalmi sírnál megfigyelték, hogy a láb körül találták őket, de általában bőr és szíjféle diszítésére gondoltak esetükben is. Csoma-Sülyhegyen viszont Bella Lajos egyértelmű megfigyelése szerint a lábak fején voltak a veretek, melyektől a lábfej csontjai is patinásak lettek (1895). Hampel ettől fíigggetlenül 1896-ban, főleg Bellára hivatkozva felerősítési helyül, csizma vagy bőmadrág szárvégét egyaránt lehetőségnek tartota. Az idő múlásával a lelőhelyek száma gyarapodott. Ferencszálláson Kada Elek talált a lábfejen egyenként 32 kis pitykét, de csak a csizma diszítés tényét állapította meg. A következő években Kenézlőn (1927), Hencidán (1933), Csongrád-Vendelhalmon (1939), majd Koroncón (1939) jöttek elő csizmadiszítések, melyek közül az utóbbi híresült el. Ásatója Gallus Sándor volt, a kiválóan feltárt és dokumentált (rajz és fotó) véretekből László Gyula készítette el a rekonstrukciót. Az ő számára a kenézlői 34. sír és a csongrád-vendelhalmi lelet volt a mérvadó. Koroncón a minta egyértelműsége mellett az is megállapítható volt, hogy a csizma orra felfelé kunkorodott. Az újabb szerencsés leletek Szentes-Nagymágocsi útról (1953), majd Tiszaeszlár-Vörösmarty útcából (1961) származtak. Ez utóbbi segítségével Csallány Dezső szériában állította elő a régi ásatások bizonytalan leleteiből a díszítéseket. Van köztük néhány hibás rekonstrukció is. A buj- gyepteleki (1965) ásatás után Karoson sikerült újabb csizmadiszítéseket megfigyelni, de egyúttal arra is fény derült, hogy a többféle funkcióra alkalmas veretek miatt nem lehet egyértelműen csizmára gyanakodni ún. „csizmaveretek” esetében sem. A veretek felerősítési módja azt bizonyítja, hogy a csizmák béleltek voltak.

Még félig a viselethez, de már félig az ékszerek közé sorolhatók a női hajfonatdiszítő korongok. Két változatuk van: az öntött, áttört és a poncolt- vésett vagy domborított díszű lemezes. A szakirodalomba legelőbb valamenyi közül a gödöllői áttört korongok kerültek be (1877), bár Dienes I. korábbi korongpárokat is felkutatott a Nemzeti Múzeum gyűjteményében. így a két ismeretlen lelőhelyű, életfát és madarakat ábrázoló korong már 1874 óta a

52