Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Szombath László: Romkápolna
SZOMBATH LÁSZLÓ Romkápolna J\z Isten itt állt a hátam mögött, S én megkerültem érte a világot” (J. A.) Vihar előtti levegő' feszítette meg a tüdőmet, a falu némsága, csendesen elhalkuló élete közelebb vitt a magányhoz. Sötétedett. Gyéren világító lámpák árnyékaira támadtak a kutyák, csupán néhány késői részeg tartott hazafelé, ezen a vidéken a kocsma is korán zár. A falu mellett emelkedő kápolnát néztem, a szürkületben dacosan nőtt, tört az ég felé romos harangtornyaival, gótikus oszlopaival. Elhagyatott rom. Isten lakhelye. Egykedvűen baktattam a poros, keskeny úton, felfelé, csak előre vitt a kápolna felé. Találkozni akartam. Vágytam a találkozást, ez a megfellebbezhetetlen vágy lökött előre az ismeretlen domboldalon, ahol combközépig érő fűben gázoltam, a fűszálak engedelmesen hajoltak el utamból. Bolond a dombokon! Másodpercek alatt csurom víz lettem a megkönnyebbült égből zuhogó záportól. Hagytam, hogy az arcomba verjen az eső, a szemgödreim megteltek vízzel, hogy mint a köny- nyek bukjanak újra elő. Hűvös, finom csapásokkal vert az eső, minden testrészemet tisztára mosva, bőkezűen. Talán sírtam is. Az öngyújtóm lángjánál léptem a romos templomba. Néma, hideg csend, a magány beteljesedett félelme szorította össze a gyomromat. Féltem az egyedülléttől, a magányba folytott éjszakáktól, az egybe folyó nappaloktól, mindentől, ami nem a szeretet extázisa. Bátortalanul hajtottam fejet. Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék az 0 neve. Magára maradt a sötét, benne én is. Szétfoszlottak a húsba maró szerelmek, az áfonyaszagú reggeli szeretkezések, a gyertyafény imbolygó szertartásai, minden elveszett, ami emberi. Csak a csend! A csend. Némaság. Meg akartam alázkodni, keresztet cipelni a röhögő szolgák között, ostorcsapásokkal a hátamon. Erezni, tudni akartam a hitet. Eli, Eli lama sabaktani? Saját rettegésem visszhangzott a falak között. Nem értem még meg a szembesülésre. Nem tudtam igazán szeretni az elhagyatottak istenét, nem ismertem a megalázott, földre taposott, szenvedő ember igaz szeretetét. Álltam. Az öngyújtó gyenge, oszlopos fénye megvilágította a falakat. Menekülnöm kellett. Beledőltem a szélbe, egyre durvábban vert az eső, de nem éreztem fizikai fájdalmat, csak a hitetlenek magárahagyatottságát. Levetettem a cipőmet. Le kellett vetnem a cipőmet. Mezítláb, bokáig süllyedve a sárban, mentem, mentem bele a megtért éjszakába. 479
