Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Buji Ferenc: A magyar püspöki kar körlevele
már legalább kétszáz éve folyamatosan hátrál és visszavonul, mindig feladva a tegnap még foggal-körömmel védett álláspontot, hogy aztán holnap már a ma védelembe vett pozícióit kényszerüljön feladni. Bármennyire is tragikus, de ki kell mondanunk, hogy az egyház újkori története visszavonulásának története, melynek stációit előbb védett, majd feladott „állások” sora jelzi, s talán mondanunk sem kell, hogy az egyház e visszavonulás minden egyes lépését már haladásként, előrelépésként értékeli. Erre vonatkozólag csupán egyetlen általános utalás engedtessék meg. A szabadkőművesség által több mint kétszáz éve hirdetett gondolatok, amelyek számos és nagyon határozott egyházi elítélésben részesültek, mára már csaknem teljes egészükben az egyház sajátjaivá váltak. így például a katolikus egyház ma már maradéktalanul osztja az olyan - korábban a szabadkőművesség által proponált és propagált - társadalmi-politikai fogalmakat, mint amilyen a „demokrácia”, pluralizmus”, „sajtószabadság” stb. - miközben az egyház saját meghatározása szerint nem kötődik semmiféle társadalmi-politikai rendszerhez. De nem kell ilyen nagy történelmi intervallumot átfognunk. A II. Vatikáni Zsinat a maga idejében még fölöttébb progresszívnek, hogy ne mondjuk, liberálisnak bizonyult. Akkoriban a zsinat eredményeit még marxista körökben is döntően pozitívként értékelték. Ma már az, amit a zsinat képviselt, kevés, éspedig nagyon kevés. Aki a zsinat álláspontjához tartja magát, az ma már konzervatív, és a jelenlegi pápa egészségi állapotának állandó firtatása a média részéről egyáltalán nem az aggodalom megnyilvánulása, hanem a szavak mögül szinte minden esetben kiérezhető a titkolt, talán a megfogalmazó számára is bevallatlan vágy: a pápának ideje volna már - finoman fogalmazva - átadnia helyét valaki másnak, hogy végre elindulhasson valami pozitív (értsd: halandó, liberáis) változás az egyházban. Kétségtelenül szükség van arra, hogy az egyház a társadalmi valósággal kapcsolatban kinyilvánítsa véleményét. Ám amíg arra sincs ereje, hogy önmagát megvédje, addig minden olyan próbálkozás, amely egy hatáskörén kívüli terület védelmét szolgálja, illúzió marad. Az egyház feladata tehát mindenekelőtt saját védelme lenne, s csak miután képes erre, akkor léphetne fel érvénnyel a társadalom védelmében. Ráadásul ez egy olyan feladat volna, amely a konkrét kihívások miatt konkrétan elvégezhető is lenne. Csupán egyetlen - bizonyos értelemben marginálisnak tekinthető - példát szeretnék erre felhozni, ahol egy célzott fellépés akár eredményes is lehetne. A nagyobb nemzeti hírügynökségek és általában a nemzetközi média egyik kedvelt és roppant hatásos egyház- és vallásellenes manipulációja az, amikor az északíró rsz ági ír-angol konfliktust rendre úgy találják a „nagyérdeműnek”, mint vallási ellentétet, néha egyenesen pedig mint vallásháborút, amelyben a katolikus egyház és a protestáns egyház néz farkasszemet egymással. Ezt aztán néha egészen ad absurdum viszik, olyannyira, hogy nemrégen a televízió arról tudósított, hogy katolikus fegyveresek (sic!) betörtek egy protestáns kocsmába (sic!). Úgy tűnik, az egyetlen kifejezés, amelytől a médiumok még megtartóztatják magukat, az a „katolikus terrorista”. Pedig milyen jól hangzana egy ilyen mondat:,Katolikus terroristák berobbantottak egy protestáns alagutat”. Ha valaki előtt nem lenne világos, hogy az észak-ír konfliktus mennyire tisztán politikai-nacionális természetű, akkor erre vonatkozólag három szempontot érdemes kiemelni. Először is az angol-ír konfliktus évszázadokkal 472
