Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Molnár Tamás: Vallás, egyház és modernség

láma ritusú kolostorok működnek, számos jelentkezővel, akik Bernát és Cluny idejében keresztény szerzetesi hivatásukat követték volna.

Számos tényező játszik ezek szerint össze, hogy kimondhassuk: a katolikus egyház gyengülni lászik, de a vallásosság, amely mester nélkül maradt, továbbra is szomjazik a hitre és igazságra. Azoké a hiba - és a tévedés - akik már évtizedek óta a hit helyett köveket nyújtanak az embereknek, talán mert jóhiszeműleg azt gondolják, a kor nem hitre vár, hanem egy ködösen elgondolt szociális igazságra. Ebből áll legalább is számos prédikátor szövege, abban a tévhitben, hogy az emberiség mutáció-ban van (ezért Teilhard de Chardin népszerűsége), többek között vallást vált, létre kívánja hozni a globális humanizmust és a vallási pluralizmust. Már pedig ez a hamis tan mindenhol megbukik, de roncsai bedugaszolják a hit authentikus forrásait.

Ez azért is veszélyt rejt magában, mert ma is, mint mindig, léteznek dinamikus vallások, hitendszerek és ideológiák, amelyek arra várnak, hogy (vallási) riválisaikat, köztük elsősorban a katolicizmust, gyengítsék, semlegesítsék. Ilyen ideológia volt a kommunizmus, manapság a liberális humanizmus, és a mohamedán vallás. Nem feladatunk itt ezekről értekezni, de annyit igenis mondhatunk, hogy ezek nem „pluralizmus” jegyében működnek, hogy ezt római vereségnek tekintik, nem egy „új gondolatnak” a Vatikán részéről. Vagyis jól tudják, hogy hatalom nélkül nem lehet embereket vezetni, és hogy a hívőknek is meg kell adni a győzelem reményét.

Éppen ez a reménység hiányzik manapság széles katolikus körökben. Hozzászoktatták őket, hogy az „új világban” (pluralisztikus, humanista, végtelenül toleráns) „triumfalizmus” lenne a központi szerep visszaigénylése, még csak említése is. Más ideológiák és vallások pedig ezt nyíltan, sokszor agresszíven csinálják, előttük a tér és a hódítás lehetősége megnyílt, kitágult. Elfogadott, például, hogy Rómában remek szép mecsetet építettek Allah dicsőségére, főként szaudi-arab, tehát orthodox pénzből, de hogy keresztény templomot nem szabad Izlám területén emelni. Naiv lenne feltételezni, hogy a muzulmán, protestáns, zsidó, hinduista értékeli az egyház feléjük kinyújtott jobbját; mint a chicagói Berkowitz rabbi írta a zsinat után, ez a gyengeség jele, a zsidóság eddig is diadalmaskodott ellenfelei és üldözői felett, most sincs szüksége „dialógusra”. Még a katoliczmushoz közel álló anglikánok is elvetik a megbékülést (sok papjuk katolikus lett az utóbbi években), és mindkét részről a hivatalos dialógus vezetői képtelenek összeegyeztetni az elválasztó tanokat. Vagy vegyük a Taizé kolostort francia földön: dialógussal kezdődött a nagy reményű kapcsolat, azután ez megszakadt, és egyik vezetője a csoportnak, Max Thurian, katolikus lett. Mindez ne legyen ok elbátortalanodásra, de ismerjük el, a dialógus szó nem mágikus eszköz, egyik félnek fel kell adnia pozícióját. Melyiknek?

Ha ilyen súlyos akadályok léteznek a keresztény vallások között - lásd szintén a római problematikát Moszkvával szemben - mennyire homályos a jövő, mikor a kereszténység a szekularizált humanizmussal „békélkedik”. Ez utóbbi mostanság valósággal világvallássá avanzsált, tanítják iskolákban (persze más címkék védelme alatt), semlegesnek, tehát veszélytelennek és toleránsnak tekintik. De elég elolvasni a .Humanista Manifesztum Amerikában, vagy a „Voltaire Kör” nyilatkozatait Párizsban, hogy tudjuk milyen ádáz lehet a gyűlölet a kereszténység iránt. Nem várna el az ember fegyverszünetet, de

468