Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Molnár Tamás: Vallás, egyház és modernség

nak le a római fó'törzsról, mégis maguk rendezik hitéletüket, kapcsolataikat, filozófiájukat, és erre abban találnak igazolást, hogy a zsinat erre mindenkit feljogosít, hogy a püspökök inkább politikával és szociológiával foglalkoznak mint tanítással, fegyelemmel, lelki épséggel. Egyébként is, ha egy csoport lép fel, más csoportok kevésbé ellenségesek, mert Róma keze alig látható, érezhető' ilyen körülmények között. Az általános álláspont az, hogy egy meggyengült központ, a Vatikán, jóindulattal kíséri szemmel az új csoportokat mert ezek legalább nem támasztanak nehézséget, nem lesik a kritikára váró alkalmakat. Itáliában, Argentínában, Egyesült Államokban, Belgiumban, Franciaországban, stb. léteznek ma ilyen hithű katolikus csoportok, melyek a Pápához hűek, tanulmányozzák az encyklikák szövegét, az egyház történelmét - és ugyancsak a társadalmi viszonyokat, a fiatalság helyzetét és kívánalmait.

Egészséges jelenségről van tehát szó, csak éppen arra kellene vigyázni, nehogy a fokozatosan önállósodó csoport dolgozzon ki saját számára egy külön rendszert, és ezzel egy félhivatalos reformációt hozzon létre. A csupán belülről fűtött hitélet hamarosan elveti a központhoz tartozás terheit és annak prózaiságát. Létrehozhat ez esetben egy szektát, majd egy másik vallást, egy új ellenegyházat. Ez a jelenség roppant dimanikus az Egyesült Államokban ahol központi egyház sohasem létezett, és a reformáció hátása alatt nap mint nap új „kongregációk” jönnek létre: nők számára, színesbőrűek számára, a szomszédság számára - és beletorkollanak valami más, szinkretisztikus világnézetbe. Ez történt volna a római birodalom utolsó századaiban is, ha nem születtek volna olyan vezető elmék, mint Ambrus és Ágoston, és nem került volna a trónra Konstantin aki jól látta az egyenletet: egy szétszakadó birodalmat csak egy egységes egyház képes összetartani.

Ma nincs Ambrus, Ágoston, Konstantin vagy Gergely pápa; ami van, az a demokrácia földet átölelő ideológiája, melyben akis tekintélyek, a kis politikai és vallási hamis hősök hemzsegnek, saját javukra figyelve; a diaszpórát üdvözölnék, mert így Róma képtelen centrális erkölcsi tekintélyként működni. Ezt nevezik ma „vallási demokráciának” azok a haszonhúzók, akik csekély erkölcsi és filozófiai befektetéssel most kvázi-uralmi pozíciókban találják magukat, mint „egyház és társadalom” hivatalos kibékítői. Nem mulasztanak el egy alkalmat sem, hogy fontosságukat a médiákon keresztül hirdessék. Az egyház-szakadás (schizma) veszélye fenyeget.

Mindezek ellenére történelmileg lehetetlen, hogy a vallásosság mint olyan véget érjen az emberek lelkében. Áz sem valószínű, hogy a beáramló pogány eszmék teret hódítsanak abban az űrben, melyet a társadalmi szerződés létesített; ezek inkább az általános kétségbeesés jelei, intellektuális megmozdulások melyek az elitnek csak kis részét érintik.

Az is fontos tényező egy vallási prognózis felállítása folyamán, hogy a gyengülés csupán nyugati folyamat, tehát hogy talán fő oka abban rejlik, hogy a liberális társadalom sokat Ígérő dogmái elvonják a figyelmet a vallástól és a transzcendenstől. így érthető, hogy olyan vezető elmék mint Mircea Eliade és C. G. Jung, René Guénon és Heidegger, egyrészt a kereszténység margóin tanyáznak, másrészt olyan tanokat mélyítenek el, amelyek a kereszténység riválisaiként ismertek. Ezeket követi nagy számban a nyugati ifjúság, és talán az ő befolyásuknak is tulajdonítható, hogy Burgundiában, a kultúr- és vallási Európa közepén, hol annak idején Szt. Bernát épített és prédikált, ma tibeti

467