Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Molnár Tamás: Vallás, egyház és modernség

Ez abból is látható, hogy ezek a hívóit hitvallást tesznek Róma és a Pápa mellett, míg ellenfeleik a Pápát sokszor brutálisan támadják „maradisága” és „reakciós világnézete” miatt. A huszadik század nagy háborúja tehát folyik tovább az egyházon belül is, és nem kétséges melyik oldal áll közelebb a helyes választáshoz.

Általában tehát ez a helyzet, ezt azonban nem csupán az egyházon belül kell diagnosztizálni, hanem szélesebb kontextusban, az ideológiai konfliktusok szomorú idején. Olyan korszakban élünk, ahol a nagy intézmények: egyház, állam, család, igazsághozatal, egyetemek, művészeti világ, stb. fokozatosan oszlanak fel, tekintélyük szenved, önbecsülésük csökken. A modernség többek között abban is áll, hogy új hatalom-elosztásnak vagyunk tanúi, és ennek el- só'sorban szenvedő' alanyai a tradicionálisan eró's intézmények. Nem lehet pontosan tudni miért, ezek elkopnak - hasonlóan a római intézményekhez, amelyek szintén a kopás stádiumában voltak ahhoz, hogy teret engedjenek egyrészt az északi barbároknak, másrészt a dél-keleti misztérium-vallásoknak. Ezzel csak hasonlatot állapítunk meg, nem vonunk le korunkra szólóan végkövetkeztetéseket.

Az intézmények szétesése, gyöngülése magával hozza az elszórtság jelenségét. Egyesek az egyház diaspórájáról beszélnek, pld. Emile Poulat, a francia egyház-kutató. Úgy látja, hogy a post-conciliáris egyház lassan kiheveri azt, amit Yves Congar „az egyház októberi forradalmának” hívott (a nagy lázadók is meghalnak), de nincs már elegendő' közerő' és céltudatos irányítás ahhoz, hogy Guardini „új reneszánszát” várhassuk. A Pápa az utolsó, meghódítandó kategóriákkal foglalkozik (lásd. fentebb) manapság, a fiatalokkal. De ezek millió számra a liberális kultúra áldozatai, a kábítószer, Michael Jackson és az általános léhaság között. Egyszerűen nem léteznek tömegek, akiket kereszteshadjáratra lehetne buzdítani. Közben az egyszerű lelki integritás is fenyegetve érzi magát, mint célpontja a tömérdek méregnek, amelyet egyetemek és médiák, reklám és szekták öntenek reá.

A katolikus „diaszpóra” ezek szerint nem az eddigi univerzalitás fokozását jelentené, hanem elszóródást, sokszor feloldódást idegen „értékek” világában, de mindenesetre meggyengülést, központnélküliséget. Sokan, jelszavak által félrevezetve, állítják, hogy a pápaság elavult, mert tulajdonképpen egy demokratikus világban az egyetlen autokrata rendszer, parancsuralom, talán fasiszta. Ilyen nevetséges vádak elhangzottak a középkorban is, ahol Páduai Mersilius ajánlata szerint a pápa ne legyen más, mint egy császári hivatalnok, és az egyházfők változzanak periodikusan. A zsinat után szintén felmerült a teljes vallási ökumenizmus ötlete (nyilvánvalóan az ENSZ-et kopírozva), melyben a főhivatalt a pápa, majd a főmufti, a tibeti láma, a főrabbi, stb. töltené be. Ez az álláspont eltörölné az egyház lényegét, és csak demokratikus anarchiához vezetne. Bár mint látjuk, ma olyan komoly gondolkodók mint Paul Ricoeur és Marcel Gauchet jelentik ki, hogy a demokrácia önmaga is elavult, új elvet kellene kidolgozni, melyben a népakaratot valóban érvényesíteni lehet.

Mondjuk ki még egyszer, hogy a látszat szerint és a pápaság megmaradásának ellenére, a diaszpóra a valóság és a figyelem központjába került. Nagyon sok csoporttal találkozom, Nyugat-szerte, ahol a tagok, bár nem vál466