Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Molnár Tamás: Vallás, egyház és modernség

az erkölcsbomlasztó törvényeket, melyeket manapság Európa átvesz, a haladás nevében. Maritain Le paysan de la Garonne című munkája, a hatvanas évek derekán, tehát a zsinat után, élvezhető, egyszersmind elképedt leírás és egyfajta bűnbánat.

Maritain könyve csak első jele annak, hogy mind többen kezdték kritika alá venni, nem annyira a zsinati határozatokat - melyek közül egyesek előrevetítették a jövendő katasztrófákat, a nagy elidegenedést az egyháztól, és az ellene kezdett radikálisan kritikai hadjáratot - mint az egyházon belüli botrányos lazulást, fegyelemhiányt, aposztázist, és külön kis mini-pápák felbukkanását. A pápai csalhatatlanságot támadva, ezek a teológusok magukat jelölték meg, mint csalhatatlant. Ezt azért is tehették, mert a médiák egész apparátusukat rendelkezésükre bocsájtották, meghívták az eddig diszkréten élő papokat, püspököket nyílt vitákra. Még a nem radikális is közöttük kísértést érzett, hogy „elmondja bajait”, és kritizálja az egyház úgynevezett „középkori” magatartását olyan ügyekben, mint papi cölibátus, női papok felszentelése, nagyobb nemi szabadság, tolerancia a marxizmus iránt. Egy, a louvaini egyetemen összegyűlő kongresszusnak ez lett az eredménye, hogy Mao Ce tung „kultúr-forradalmában” a krisztusi tanítás elveit látták megvalósulni.

Nincs ok arra, hogy ne tartsuk a médiákat szintén egy lobbynak, melynek óriási hatalma manapság illusztrálja tézisünket: amikor az egyház elfogadta lobby-státusát, nem egyenlőséget fogadott el, hanem kinyitotta az ajtót egy- egy más lobby „vallási” státusa előtt. Mondjuk meg ismét: minden társadalomban létezik egy centrális kultusz; ha ezt a pozíciót az egyház nem vállalja, akkor egy másik „lobby” vállalja el. Ezt a naiv liberális ideológusok vagy nem értették meg, vagy éppen így tervezték. Nem csupán az általános közömbösség terjedt el ezen az úton, a közömbösség addig terjed, hogy az egyház, és a vallás, gúny és gyűlölet tárgya lett - mint általában olyan intézmények melyek visszavonulnak kötelességük vállalásától. Az egyház, a zsinat óta, mérhetetlen számban veszít hívőket, papi hivatásokat, és kultúrjelenlétet: zenében, építészetben, tanításban. Azért üldözik, mert hatalmát feladata és ezzel hivatását („menjetek nevemben és kereszteljétek meg...”); a hatalom feladásával csak az történt, hogy új partnert keres: a liberális, deszakralizált társadalmat. Nagyot tévedett Romano Guardini, mikor a háború után kijelentette: a katolikus hit és erkölcs újjászületése lett most lehetséges!

Az utóbbi harminc esztendő azonban már kissé elkoptatta a zsinat hírnevét, hiszen világos, hogy partizán célokra használják fel egyesek. A zsinat és ideológiájának kritikusai egy széles skálát képviselnek, annak ellenére, hogy a „központból” dolgozó liberális papság és baloldali médiák rendszeres hadjáratokat indítanak ezen „maradiak” ellen. De elég nehéz az „integrista” Lefebvre érseket azonosnak feltüntetni mint Ratzinger bíborost, hiszen mindkettő kritizálta az egyes zsinati határozatokat, az új liturgiát, a mise értelmezését. Mikor New York bíborosa, O’Connor, átengedi székesegyházát bíboros testvérének, az osztrák Alfonse Sticklernek, hogy ott a tradicionális misét celebrálja, ezrek és ezrek előtt, nem lehet „maradiságról” szólni, hanem a római katolikus hívők hitbeli érdekeiről. Szemben a volt katolikus tömegek nosztalgiájával, az igazi katolikusok szívükben nem írták alá a „társadalmi szerződést” és több, abból származó, zsinati és zsinat-értelmező, határozatot.

465