Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Bella István: Öldöklő angyal; Ábel a gyilokról; Isten halottkém jelentéséből; Ábel álma álmairól; Káin imája Ábel fölött; Kő-szájjal, durung-kézzel; Káin próféta levele a Cainus-beliekhez; Ábel a sivatagban; Csak a bárány; A világ végén (versciklus)
Kő-szájjal, durung-kézzel És egyszer csak hol-volt, hol-nem-volt élet. Isten nem vette észre, még csak magára figyelt. Nézte a kinti, s a benne megkettőződött létet: a fák-ikre, madár-ív-tükre égi-földi jelt. Azt hitte, örök osztódás sorsa minden. Hogy ami ott kívül, az benne is örök. Osztódik, születik 0 is itt benn. S ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög. És akkor meghalt a szó. Világon túlra hullt mindkét madár, a szálló és a talmi árny: eggyé árvult a hang, hanga, láng és lángjel... És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel. Káin próféta levele a Cainus-beliekhez Carissime, ha valakit meg akarsz ölni, ha valakit örökre el akarsz veszejteni, hogy még a halála is megölődjön, Ne öld meg! Miért is, hiszen a vízszintes kígyó, a meggyilkolt ember árnya hirtelen fölmered, megfüggőlegesedik, s magasabbra ég föl, hangosabban kiált az égre, mint az Ábel-füst. 426
