Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Vékony Gábor: A magyar etnogenezis szakaszai II.
etnikus, népi hovatartozásának meghatározása akkor is nehézkes, ha azt írott források alapján tehetjük meg. Ne feledjük, a humanista Johannes Turmair, Aventinus még a 16. században is germánoknak mondja a magyarokat, ilyen tévedések a régibb íróknál még gyakrabban találhatók. Az i. sz. 6. század közepén író Jordanes, a gótok történetírója egy törzsből származtatja a veneteket, untokat, szklaveneket. Mivel az utóbbi valóban a szlávok neve, s a vénét név később a német nyelvterületen valóban szlávokat jelölt, természetesen, hogy ezeket az antokkal együtt szlávoknak tartják. A szlávok vénét (illetve ebből leszármazó vend) neve azonban csak annyit jelent, hogy a szlávság megszállta a régi vénét területet, s annak neve a környezetben rájuk szállt. Az antok neve egyszerűen valahol a végeken, a határvidéken élő népeket jelöl (mindennek tetejébe egy iráni, alán szóval), tehát nem népmeghatározó, noha természetesen ezek között a határvidéken élő népek között (legalábbis az i. sz. 6. században a Dnyepertől nyugatra) szlávok is voltak. Akor bonyolult népi viszonyait maga Jordanes szemléiéteti: nagyapja az alán Candac jegyzője, ő maga Candac unokaöccsének, a gót Gunthigisnek a jegyzője „megtérése” előtt. Abból a körülményből, hogy a magyarság a balti indogermán nyelvek (lett, litván) egy „népet” jelentő szavával nevezte hosszú időn keresztül a szlávokat tótnak, természetesen történeti következtetések vonhatók le, az azonban ebből nem következik, hogy a szlávok baltiak lennénk (noha közülük váltak ki, igén későn). Más viszont igen: az ugyanis, hogy a magyarság elődei a szlávok őseivel már akkor megismerkedtek, amikor azok a baltiaktól nem különültek el népiségükben teljesen. Vagyis egy egészen más néptörténeti képhez jutunk, mint azokkal a módszerekkel, amelyeket a régibb történeti források népneveinek magyarázatakor alkalmazni szoktak (amikor egy mai azonosságot fenntartások nélkül átvisznek a régire: ha a vend ma szláv, akkor a vénét régen csak szláv lehet). Minden egyes régi népnév tartalma külön megvizsgálandó, mert egy a forrásokban rögzített régi népnév akár egyszerre, egyidősben is jelölhet különböző népeket. A magyarság néppéválásának utolsó szakasza, a kései ősmagyar korszak története, s ennek a történetnek a környezete sok egybevágó forrásadat alapján jól meghatározható. Mégis ez a történet vagy ez a történeti kor az, amelyről a legzavarosabb elképzelések születnek, amelyek aztán összekeveredve, még megzavaradottabb formában terjednek. Ennek részben megint tudománytörténeti, részben eszmetörténeti okai vannak. A magyar történeti irodalom e vonatkozásban a múlt században állt össze, s a máig meghatározó kép a századfordulón rögzült. Ez azonban ebben a korban egy magyar nemesi történelemszemlélet volt (ha írói között éppen nem magyar nemeseket találunk is), amelyet főként a vitéz, győztes csatákat vívó, földet, hazát foglaló magyar érdekelt - e vonatkozásban e szemlélet középkori, tulajdonképpen Kézai Simon előtti. E szemlélethez hozzátartozik (néha még ma is hozzátartozik) a magyarságnak, mint valami állandónak a felfogása, végeredményben az európai keresztény, bibliai eredetű népszemlélet alapján: az ekkori etno- genézis alig távolodik el a bibliai Genézistől. Mindehhez a forráshoz világosak voltak, hiszen azok sora írta le a 9-10. század fordulóján (vagy kicsivel később) egy új, addig teljesen ismeretlen nép, az ungrok vagy turkok megtelepedését a Kárpát-medencében, s ha a források adataiból lehántották az ellenszenvet 405
