Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Vékony Gábor: A magyar etnogenezis szakaszai II.
a rabló, gyilkos, igen műveletlen ungrokról, maradt a győztes csatákat vívó, kiváló íjász magyar vitéz. Hogy az előítéletek mily mértékben befolyásolták a történetírást (befolyásolják persze ma is), azt egy világos példán mutathatjuk meg. Bíborban- született Konstantin szövegéből egyértelműen kiderül az összefüggések alapján, hogy a honfoglaló magyarok egyik korábbi települési területe, Levédia, csak a Volga folyótól keletre lehetett. Konstantin művét több mint két évszázad óta olvassák a régibb magyar történettel foglalkozók, Levédia egyértelmű helymeghatározásának felfedezésére mégis csak a legutóbbi időben került sor (Vékony Gábor 1986, Engel Pál 1990). Hogy addig miért nem, annak okait hosszan kellene elővezetni, s ez itt felesleges. Mégis röviden annyit, hogy e Levédiát mindenáron azonosítani akarták 13. századi fantáziadús írónk, Anonymus Dentumoger néven nevezett magyar őshazájával (ami, mellesleg, Anonymus némiképp zavaros földrajzi képében ugyancsak keletre van a Volgától). Mivel a Dentu név összecsengett a Don, Donyec folyók nevével, természetesen ezek környékére helyezték. így került Levédia a Volgán túlról a Volgán innen. A Dentumoger azonban a 13. századi, a mongolkori új keleti földrajzi ismeretanyag eleme. A nevet majd negyven éve jól értette már Gaál László, amikor bemutatta, hogy ennek első része, a Dentu egy kései alán (jász) szó, amelyet valahogy úgy lehetne magyarra fordítani, hogy „vizi, vizekbeli” jelentésű legyen. Ezt a nevet pedig ismerjük a Volga-könyök vidékén még ma is (így hívják a mordvinok a csuvasokat), s ismert volt a régiségben is - röviden, semmi köze nincsen a magyarság régibb történetéhez, hanem egy 13. századi földrajzi-etnográfiai adat. Tanulsága mindennek az, hogy középkori történeti irodalmunkat csak a magyar etnogenézis más, kortárs források alapján való megrajzolása után szabad - óvatosan - megnézni, hátha a 13. századi ismeretanyagon kívül valóban megőrzött valami halvány nyomot a régibb történetből is. A 19/20. század fordulóján rögzült magyar történeti kép az azóta eltelt idők folyamán újabb és újabb rétegekkel rakódott meg. Ezekben sok hasznos és használható van, azonban azt tapasztaljuk, hogy mára ez a történetírás szinte teljesen elszakadt az eredeti forrásanyagtól, új és legújabb feldolgozásaink, már csak elődeik feltevését, feltevéseit kombinálják újra, s alakítanak ki ezzel, egy sohasem létezett történelmet. Ezek helyett vissza kell térnünk az eredeti, valóban elég szűkszavú, keveset mondó egykorú, az eseményekkel egykorú forrásanyaghoz, mert különben ugyanoda jutunk el, ahová más, esetleg velünk szomszédos nemzetek történetírása, amelyekben a tény a képzelet. 406
