Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Rónay László: Bárdos László: Visszatekintés

gunkat. Hiszen - Bárdos László ezt remekül rajzolja meg - hétköznapjainkban tulajdonképpen számtalan rabláncot csörgetünk: megszokásainkét, a „hátvédszövegekét”, a közhelyekét, amelyek ránk zúdulnak a különféle médiumokból, s amelyekkel mi is készségesen élünk. Hovatovább ünnepnapnak minősül, amikor őszintén, minden gátlás nélkül beszélgetünk a legegyszerűbb dolgokról. Bárdos László is megörökítésre érdemesnek véli ezeket a ritka, ajándékpillanatokat: „..

a múltkor (ez a múltkor immár mindegy, lehetett hatkor, tízkor, nyolckor) - beszélgettünk. S csak azért is arról volt szó, - amiről akartam. Nem volt hátvédszöveg, - hátsó gondolat, csak tényleg annyi, - hogy heti hány órában tanít. (Heideggerben már úgyis egyetértünk.)”

E rész elolvasása után meghökkentem, hisz való igaz: a hozzánk közel állókról is rettentően keveset tudunk. Esetleg azt igen, miként vélekedik Heideggerról, azt azonban nem, miképp telnek napjai, mivel foglalja el magát. Mintha elveszítettük volna azt a képességünket, hogy megnyíljunk a másik ember előtt. Kezünk ügyében szépen pallérozott, üres kitérő mondatokat tartogatunk, ezek elmondása után le is zárjuk a párbeszédet, eszünkbe sem jut - megint a költő találó megfogalmazását idézem - „a lét túlsó oldalát fürkészni”, azt az oldalát, amely karnyújtásnyira van tőlünk.

Afóltárulkozás. Énünk igazi valóságának megmutatása. A modem (posztmodern?) irodalom egyik nagy, szándékosan nyitva hagyott kérdése ez. Az író korlátlan szabadságának bizonyítéka, hogy alkata és meggyőződése szerint válaszolhat rá. Bárdos Lászó Envesztését is válaszkísérletként értelmezhetjük: „Csupaszon, kiszolgáltatottan,- mégis a törzsfejlődés tartószerkezetén nyugodva - nyújtanám én is át, ami csak úgy gondtalanul - megtörténik velem. Megmoccanna az örök csontváz, - fölemelkedne, kényesen végignyújtóztatná tagjait. - Végre a mindené. Eltűnhetnék premier plan arcom, - vállam, törzsem mögött, s ő lehetne a lényeges, az éntelen látszat, - az, mi mindenkié, s végül maga a röntgenfény, maga a sugárzás, - példázatként a funkció, a folyamat látszana, végre nem - az ellenző, az ellensúly, az előtér. ”

Nyilvánvaló, hogy ez utópia. De a mélyén ott parázslik a vágy: meg kellene találnunk az őszinteség új alakzatait. A költő természetesen úgy is védekezhetik a világ hazugságai és a lényeget szüntelenül elfedő látszatok ellen, hogy bújócskát játszik, szavak szokatlan alakzatai mögé rejtőzik. Bárdos László verseinek egymásutánjában épp ellenkező előjelű folyamat játszódik le: szinte pőrére vetkezik előttünk, hátha így tényleg megláthatjuk a belsejében játszódó folyamatokat, s a leglényegesebb emberi folyamatokra figyelhetünk az untig ismert díszletek helyett. Oda vezetne el, ahol „az út s az élet” találkoznak, ahol megszűnik az „ellen” - ellenkezés, ellenállás, ellentmondás, ellenőrzés, ahogy tetszik - tere és törvénye, ahol az emberek egymásra találnak, mert felismerik a másik ember arcán látható jóságos árnyalatot”.

Ellentmondana a mai líra kánonjának, hogy a költőt még akkor is egyfajta erkölcsi igény vezérli, amikor látszólag belső ellenőrzés nélkül hagyatkozik benyomásaira? Épp ellenkezően! Csak épp attól kell óvakodnia, hogy erkölcsi evidenciákat fogalmazzon meg, bőbeszédűen locsogva arról, amiről töredezett szavakat is kockázatos kimondani. A költő öntudatát és a költészet hagyományos közhelyeit kikezdte a világ. Ezt már a modern magyar versértés és versbeszéd egyik legnagyobbja, Kosztolányi is pontosan érzékelte, amikor a mélyreszálló búvár „dagadt üvegszeméről” írt, de talán már akkor is, amikor

376