Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Rónay László: Bárdos László: Visszatekintés
RÓNAY LÁSZLÓ Bárdos László: Visszatekintés Aki figyelemmel kíséri Bárdos László költészetét, óhatatlanul érzékeli benne az élménnyel és megjelenítésének módjával folytatott küzdelmet. A benyomások sokasága, a sokoldalú tudás, a megszerzett keserű élettapasztalatok és a belőlük leszűrt következtetések rendkívül óvatossá teszik, hiszen tudatában van annak, hogy amit egyéni idejében átélt, azt rendkívül nehéz úgy általánosítania, hogy olvasója a saját élményeként fogadja be a szövegeket, s ne alakuljon ki az író és olvasója között olyan distancia, amely a költő által megjelenített élettapasztalatokat kizárólagosan saját ügyévé teszi. A Visszaéneklés világa azt bizonyítja, hogy Bárdos László elkerülte ezt a veszélyt. Aki nem válogat a versek között, hanem egyszerre olvassa őket, egymás után, rádöbben, hogy voltaképp életünk regénye tárul föl előtte, szépítés és kendőzés nélkül, a költő készségesen tárja elénk belső világát, anélkül hogy érzelgőssé válna, sőt, inkább pontos önanalízisével késztet arra, hogy mi is hasonló őszinteséggel nézzünk bele abba a tükörbe, amelyet elénk tár. Bravúros mutatvány: a tükörből az ő arcát kellene látnunk; de a sajátunkba tekinthetünk. Ő hallgatja a zenét, de mi is halljuk az Ej a kopár hegyen viharzását, s bennünk is az övéhez hasonló nosztalgia kél: újra kellene hallgatni azt a régi, sercegő lemezt, mert az rejti az ifiúságunkat. Ugyanúgy ül a buszon, mint mi, a döbbenetünk és rémületünk is azonos, amikor a televízió képernyője egy robbantás utóéletét mutatja, vémyomokkal és ím- mel-ámmal sebtében letakart holtakkal. A halál talánya egyik központi mozgatója Bárdos László gondolkodás- és ábrázolásmódjának. Minél tudatosabban idézi valaki élete folyásának eseményeit, annál fájdalmasabb tudomást szerez arról, hogy az elmúlásra nyitottan élünk, létünket átjárja a végesség érzése, mindnyájunk sorsa közös, s ahogy előre haladunk az időben, mind tisztábban véljük hallani a hangszereken megszólaló mély fekvésű gyászzenét, amely a kötet címadó versében jajdul föl a legérzékletesebben: „A hangszerelés zenekari jellegű, a színezés kísérteties, a lassú tempó a szorongó várakozás légkörét teremti meg, a legmélyebb hangok ellenállhatatlan vonzása a sötétség világát idézi fel." Határidők, késleltetések erdejében élünk. Aki átéli ennek bizonyosságát, arra törekszik, hogy emlékeit vallatva és rendszerezve próbálkozzék valamiféle csalóka bizonyosság megszerzésével. Furcsa módon emlékeink mégsem rendeződnek lineáris folyamattá, mintha kockákat rendeznénk egymás mellé, nyitható kockákat, amelyek hallgatagon őrzik titkukat, s ha felnyitjuk őket, a történések töredékei tárulnak elénk, s megérint „az üresség balga fényűzése”, amikor semmi sem történik, mégis szabadnak érezzük ma375
