Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?

Nézzük például a névtelen fiú (a könyv főhőse) és a mind az idáig rokonszenves fiatal katona párbeszédét:

Téged nem tanítottak meg a hét ősöd nevére? - kérdezte a fiú.- Nem. Mire jó az? Látod, nem tudom, de ettől nincs semmi bajom. Vidáman élek.- Nagyapa azt mondja, ha az emberek elfelejtik őseiket, akkor elromlanák... Nagyapa azt mondja, hogy akkor senki sem szégyell rosszat csinálni, mert a gyerekei és a gyerekeinek a gyerekei úgysem emlékeznek rá. És senki sem csinál jót sem, hiszen mindegy, úgysem tudják meg az utódai.- No, neked osztán fura nagyapád lehet! - csodálkozott el őszintén a katona. - Teletömi a fejedet mindenféle butasággal... Ne hallgass te öregapádra! A kommunizmusba megyünk, a kozmoszba repülünk, ő meg mire tanít? Csak jönne el hozzánk politikai oktatásra, azt hiszem, pillanatok alatt kiközoktat- nánk... Sötét, tudatlan ember lehet...” (265-266)

A konfliktus nem korlátozódik a szavakra, hanem a cselekményben is megjelenik. Hiszen, évek óta először, felbukkan a környéken három szelíd iramszarvas, köztük egy szarvastehén, amelyet a fiú a mítosz hősével azonosít. Az öreg Momun és unokája számára ez örvendetes jel, az eredendő bűn eltörlésének lehetőségét és egy jobb élet esélyeit kínálja. Orozkul és társai számára elejtendő vad. Az eredendő bűnt a legértelmetlenebb, legocsmányabb, legkegyetlenebb módon ismétlik meg az aktuális civilizáció konformistái. Még a szerencsétlen Momunt is belekényszerítik, a mű tetőpontján kihasználják a mítoszhoz és a hozzá kapcsolódó erkölcsiséghez való kötődését, ezzel zsarolják. Az alávaló gaztett egyik résztvevője így meséli el: „... már egészen odaértünk az iramszarvasok közelébe, ott álltak mind a hárman a kiserdő szélén. Ahogy odakötöttük a lovakat a fához, az öreg egyszer csak elkapja a kezemet: »Nem szabad - aszongya - nekünk iramszarvasra lőni! Mi, buguk, Koronás Szarvas Anya ivadékai vagyunk!« És néz rám, mint egy kisgyerek. Esdekel a szemével. Én meg majdnem megfulladok a röhögéstől. De nem nevetem el magamat. Inkább nagyon is komolyan: »Mi az - mondom -, börtönbe akarsz kerülni?« Azt mondja: »Nem.« »Hát azt tudod-e, hogy ezek a sötét bej-időkben kiagyalt bej-mesék arra valók, hogy elrettentsék a szegénynépet!« Erre még a száját is eltátotta: »Mit beszélsz?« »Hát éppen azt - mondom -, hogy jó lenne elfelejteni ezeket a dajkameséket, mert egyszer majd nem leszek tekintettel arra, hogy öregember vagy, és megírom illetékes helyre«” (307. o.) A zsarolással megfélemlített Momun számára a szarvas megölésében való részvétel megaláztatás, összeomlás, kiszolgáltatott unokája - a mítosz utolsó védelmezője, az emberiség védelmezője - pedig elkerülhetetlen tragédiaként éli meg. „Senki sem vette észre, amikor a fiú leszállt az ágyról és kiment a házból. Alig ért el a ház sarkához, öklendezni kezdett. A falhoz kapkodva jajgatott, sírt, szakadt szeméből a könny, fulladozott a zokogástól, halkan mondogatta:- Nem, jobb, ha hal leszek. Elúszom innen. Jobb, ha hal leszek...

A kialudt katlan mellett a holtrészeg Momun nagyapóba botlott a fiú. Az öregember ott hevert a porban, Koronás Szarvas Anya levágott agancsa mellett. Az iramszarvasfej egy darabját a kutya marcangolta... A fiú továbbtámolygott. Lement a folyóhoz. Belegázolt a vízbe...” (309-310. o.)

A világban győzedelmesedé gonosz olyan elviselhetetlen feszültséget kelt a Fehér hajó kis hősében, hogy nem tehet mást, „hallá kell változnia”, a jeges

358