Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?
jurtát kellene felállítania, kiderült, hogy az öreg mesterek régen meghaltak, a fiatalságnak pedig fogalma sincs, hogyan készítik a jurtát” (Csingiz Ajtma- tov: A versenyló halála, ford. Láng Anikó. Bp. Európa, 1979. 78-79. o.). A versenyló halála c. kisregény két párhuzamos, egymást ellenpontozó történet: az emberé, akiben az ifiúi hév öregkori csalódottsággá és bűntudattá érett - meg a lóé, amelyet tönkretett az emberi tudatlanság, fennhéjázás és ostobaság. Gülszárit, a kiváló versenylovat nem a temperamentumának és a rendeltetésének megfeleló'en kezelik, többször eltépi az istrángot és visszaszökik a méneshez, míg aztán megbilincselik és kiherélik, ettől elveszti lendületét és hevességét, versenylóból engedelmes hátasló lesz, alig búja el a nyeregben a kolhozelnököt, aztán kocsiba fogják és nyomorult gebeként múlik ki... A teherautó részeg sofőrje így kommentálja Gülszári sorsát Tanabajnak: „Gondold el, egy ócska gebe miatt! A múlt élő maradványa az a ló. Ma már, pajtás, a technika a fő... Az efféle öregeknek már lőttek, a lovaikkal együtt” (36. o.). Nehéz lenne elképzelni, hogy ez a szereplő képviselné a szerző nézeteit; épp ellenkezőleg, egyike azoknak, akiket maró gúnnyal és megvetéssel kezel Ajtmatov a Fehér hajó ban. Ezt az embertípust a XX. szászadban tenyésztették ki, lélekben gyenge, tetteivel az élő természetet pusztítja - a földet, a növényeket és az állatokat (nemcsak a megnyomorított ló története szól erről A versenyló halálában, hanem az elpusztult nyájé is - a Fehér hajóban pedig irtják az erdőt és orvvadászok öldösik a védett állatokat.) Gyilkoló őrületük megrontja azokat az embereket, akik kénytelenek együtt élni velük, függenek tőlük, megsemmisítik az anyagi kultúrát, megszegik a régi hagyományokon alapuló erkölcsi normákat, végül pedig elpusztítják az egész közösséget átfogó, létének értelmet adó ősi mítoszt is. Ez az embertípus, miután kiölte az évszázadokkal azelőtt meghonosított életadó őselvet (Ajtmatov műveiben ez az őselv ázsiai eredetű), a fejlődés és a kultúra élcsapatának nyilvánítja magát, de ez hazugság: belül üres és terméketlen, nem hoz valódi fejlődést, civilizációt és kultúrát, kialakítja a „nagyszerű egoista-konformisták kollektíváját” - Leszek Kolakowski határozta meg így a csoportot, noha ő ezt nem a szocialista társadalomra értette, hanem bármely olyan társadalomra, amelyben eza típus kialakulhat -, nem érzik, hogy „adósai a létezésnek”, minden pillanatban saját (meglehetősen primitív) szükségleteik kielégítésével vannak elfoglalva. Az Orozkul - a Fehér hajó erdésze - és a hasonszőrűek által rájuk kény- szerített világ ellen a másik félnek kell védekeznie, velük érez együtt a szerző, műveiben leggyakrabban asszony, öregember vagy gyerek képviseli őket - hiszen ők állnak a legközelebb a természethez, a velük született, érintetlen, ösztönös jóság irányítja tetteiket, az önérdek feletti - a „civilizátorok” számára felfoghatatlan - értékeket becsülik, hűek az ősi mítoszhoz és a belőle fakadó erkölcsi alapelvekhez. A Fehér hajó ban a Koronás Szarvas Anya törzsi mítosza körül összpontosul a mű drámai és rendkívül sokatmondó konfliktusa. A fiúnak Momun, szeretett nagyapja meséli el a történetet. A mítosz (vagy ahogy a fiú hívja, a „mese”) kiindulópontja a távoli múlt, azok az idők, amikor az egyik kirgiz törzs az Eneszáj folyónál élt {Éne - anya, Száj - meder, folyó), de az alattomos ellenség mind egy szálig levágta népét, csak két gyermek menekült meg csodálatos módon - egy kisfiú és egy kislány -, őket egy jóságos szarvastehén nevelte fel. Távoli országba, az erdőkkel borított hegyek közt 356
