Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?

Alighanem téved a Szolovjov életét és műveit kiválóan ismerő Konsztan- tyin Mocsulszkij, amikor ezt a teokratikus rendszert „a nacionalizmus teljes diadalának” nevezi. Szolojov messianizmusa túl kategorikus és maximalista feltételt szab az orosz népnek - a vallási újjászületés feltételét - ahhoz, hogy bármiféle nacionalizmus is azonosulhasson programjával. Szolovjov nem magasztalta ezzel nemzetét, hanem inkább - ahogy az egy prófétához illik - egy nemes célt mutatott neki és azon fáradozott, hogy nemzete méltó legyen erre az eszményi sorsra, története távlatául ezt a célt válassza.

A nacionalista önzés és önhittség többé-kevésbé nyilvánvaló motívumait inkább Dosztojevszkij valamivel korábbi gondolataiban kereshetjük. Dosztojevszkij is azon orosz gondolkodók közé tartozik, akik mélyen érdeklődnek Ázsia iránt és elismerik hazájuk, nemzetük „ázsiai” jellegét, ezzel kapcsolatos reflexiói azonban más szinten mozognak, mint Szolovjov programja. „Miért, kell feltétlenül bekebeleznünk Ázsiát? Mit fogunk ott csinálni? - kérdezte 1877-ben Az író naplójában. - Azért, mert Oroszország nemcsak Európában fekszik, hanem Ázsiában is, az oroszok nemcsak európaiak, hanem ázsiaiak is. Nem elég, hogy Ázsiában több reményünk lehet, mint Európában. Nem elég, hogy a sorsunk még úgy hozhatja, hogy épp Ázsia lesz nekünk a kivezető' út!” A jegyzetekben pedig azt írta: „ázsiai küldetésünk még fontosabb, mint az európai - egyeló're, természetesen egyeló're, értsük már meg.” (F. M. Dosztojevszkij: Tanulmányok, levelek, vallomások, ford. Recski Ágnes, Budapest, Magyar Helikon, 1972. 356. o.) Ez az „egyeló're” korántsem jelenti azt, hogy lemondanánk a nyugati expanzióról, a stratégiai elsőbbség mindenesetre a keleti expanzióé. Ugyanebben az évben szintén Az író naplójában azt írja minden kétely nélkül: „Konstantinápoly a keleti világ központja, de Oroszország a szellemi központ”, megint hozzátehetjük a jegyzetekből: „Konstantinápoly a miénk, csak a miénk kell, hogy legyen, senki másé... Ahhoz, hogy uraljuk a tengert, egyszer s mindenkorra el kell foglalnunk a szorost.” A naplókban, kéziratokban, levelekben azonban kevésbé politikus, eszményibb, általánosabb megfogalmazásokat is találhatunk az oroszok „egyetemes küldetéséről”, az „emberiségnek tett szolgálatukról”, a kedvező' fordulat biztosítatlanul magasabban áll, nemesebb, becsületesebb, tehetségesebb, telve van a kereszténység fennkölt szellemével, amelyet meg sem ért Európa döglött katolicizmusával és önmagát is tagadó, ostoba protestantizmusával...”

Még az is lehet, hogy - egész más légköre ellenére - Szolovjov reményei Oroszország messianisztikus küldetésében nem voltak mentesek Dosztojevszkij álmaitól, abban viszont már biztosan igaza van Mocsulszkijnak, hogy ezek a remények meghiúsultak (Dosztojevszkij esetében erről szó sem volt), mivel Oroszország nem tett eleget az általa szabott feltételeknek, lemondott róla vagy képtelen volt rá, hogy megvalósítsa a keresztény „hitet és szeretetet” és beoltsa vele a Nyugatot, rászolgált tehát az Isten büntetésére - e büntetés eszköze az Oroszországgal már nem azonosított Kelet; pontosabban egy új, szörnyű, pánmongolizmusnak nevezett erő. 1894-ben írt hasonló című versében így kiált Szolovjov:

340