Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?

JPánmongolizmus! Bár nyers e szó,

Fülemet gyönyörködteti,

Mintha nagyszerű, isteni sors Jóslatával volna teli.

(Galambos Csaba fordítása)

A század utolsó évtizedében számos cikket írt az újbuddhizmus veszélyeiről, „a két kultúra, Európa és Kína” elkerülhetetlen összeütközéséről, stb. Egyik cikkében a következő kérdést teszi fel a nagy gondolkodó: „Nem rejtőzik-e a modern angol-francia újbuddhizmus mögött egy hatalmas, ismeretlen mozgalom, nem az váltja-e fel, nem a pogány Kelet utolsó, világméretű reakcióját készíti-e elő az ökumenikus kereszténység végső győzelme ellenében?”

Az idézett versben a szerző a „második Róma”, a „bemocskolt Bizánc” bukásáról ír és arról, hogy a XV. századi barát, Filofej nyomán .harmadik Rómának” nevezett Oroszországra is hasonló sors vár. íme a Pánmongolizmus befejező strófái.

Számtalanok, akár a sáska,

És, mint az, telhetetlenek,

Nem-földi erők oltalmában Útjuk észak felé vezet.

Oroszhon! Búcsúzz dicsőségtől.

Kétfejű sasodnak vége,

És rongy lesz zászlóid selyméből Sárga kölyökhad kezében.

Reszketve félelemtől, csöndes,

Szeretetet ki elfeled,

A harmadik Róma megtörve,

S negyedik már többé nem lesz. ”

(Galambos Csaba fordítása)

Szolovjov 1896-ban írt Bizantinizmus és Oroszország c. írásában ki is fejtette ezt a gondolatot, amelyet költőként a fentebb idézett versszakokban fejezett ki. Egyszerűen kijelentette, hogy az orosz államból „Xerxész”, nem pedig „Krisztus Keleti Birodalma” lett, ezért el kell pusztulnia a sárga ázsiai törzsek csapásai alatt.

Mindezek ellenére Szolovjov látomását aligha tekinthetjük egyértelműnek; a szerző mintha a sorsra hagyatkoznék, amelyet a mongolok a világnak és mindenekelőtt Oroszországnak szánnak „a gondviselés transzcendens erejétől vezérelve”, bár elismeri, hogy sorsukat megérdemlik, saját jövendölése kétségbeeséssel tölti el és ez a kétségbeesés, iszonyat, rémület - a vers alapvető tendenciája ellenében - a nyelvi, képi anyagban is kifejeződik (például: „Számtalanok, akár a sáska, / És, mint az, telhetetlenek”), ki tudja, az ilyen érzelmek mögött nem rejtőzik-e még egy utolsó reménysugár, az új özönvíztől való megmenekülés...

341