Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Pálfalvi Lajos: Pax Mongolica, avagy az oroszok ázsiai maszkja
JVlickiewicz mesélte párizsi előadásain, hogy amikor Dzsingisz kán lemészároltatott százezer buharai lakost, azt mondta a város elöljárójának: Nagy bűnösök lehettek, ha Isten Dzsingisz kán küldte rátok...”8 Nem sokkal a második világháború előtt a mozgalom története véget ért. Az emigráns lapokban még vitatkoztak néhány évtizeden át azon, hogy mit kezdjenek ezzel a bizarr hagyatékkal: orosz fasisztáknak vagy pravoszláv bolsevikoknak nyilvánítsák az eurázsiaiakat? Aztán egyre nagyobb lett a csend, Trubeckoj és társai nosztalgikus emlékiratok epizodistáivá szürkültek, mintha már semmi sem menthetné meg őket a feledéstől. Ennek legfőbb oka az lehet, hogy a második világháború alatt és után a szovjet állam olyan nagy sikerrel folytatta a terjeszkedés és a gyarmatosítás politikáját, hogy sikerült létrehozniuk valamiféle egyedülálló politikai képződményt, amit hamarosan elneveztek szocialista világrendszernek. Az új helyzet még a páneurázsiai nacionalizmus igen nagyvonalú kategóriájával sem magyarázható vagy igazolható, hiszen, mondjuk Kuba és Vietnam még Dzsingisz kán érdeklődési körén is kívül esett. Nem csoda, hogy a hetvenes évek második felében, a Szovjetunió fénykorában az emigránsokra uszított „eszmetörténész”, V. V. Komin igencsak lefitymálja a „kispolgári emigráns értelmiség” zavaros reflexióit (a Dzsingisz kán iránti vonzalom nyilván leginkább a kispolgári ízléssel magyarázható), majd a hazatelepülő eurázsiaiakról tárgyilagosan megállapítja, hogy „szakítottak a szovjetellenes ideológiával, feltétel nélkül elismerték az októberi szocialista forradalom vívmányait és megtalálták a helyüket az új társadalom építésében”0 (ez utóbbin azt kellene értenünk, hogy azt kapták, amit megérdemeltek?). A rendszer bukásával a fél Európát, Eurázsiát és számos egzotikus tartományt birtokló, illetve a világűr meghódításában is komoly eredményeket elért ország kénytelen volt visszatérni régi paranoiáihoz. Ilyen dicső közelmúlt után Dzsingisz kán Eurázsiája igen szerény, mondhatni, minimális programnak tekinthető. A nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenes évek elején végre új kiadásokban is hozzáférhetőek lettek az eurázsiaiak fél évszázada folyóiratokban, antológiákban rejtőző írásai. Szerzőik így, haláluk után - hivatkozások formájában - végre bekapcsolódhattak az újfent izgalmi állapotba került ország jövőjéről folytatott vitába, s ettől hirtelen igen fontossá váltak. Ez indokolja magyarországi bemutatásukat, ami néhány évvel korábban is megtörténhetett volna, hisz a témának vannak magyar szakértői. Az eurázsiaiak utóéletéből kiemelkedik Lev Gumiljov tevékenysége. A jeles történész szinte az egész életét ellenzékben töltötte, műveiben pedig ezt az iskolát próbálta folytatni (különös tekintettel Trubeckoj életművére). Gumiljov is kulturális egységnek tekintette a soknemzetiségű eurázsiai „szu- peretnoszt”, ebben jelölte ki a térség vezetésére hivatott Oroszország helyét. Az „eurocentrizmust” támadó Trubeckoj nyomdokain haladva ő is szembeállította Eurázsiát a negatív sztereotípiákkal (önzés, imperializmus, kulturális homogenizációra való törekvés) jellemzett latin-germán „szuperet- noszal”. Ezzel a kilencvenes évek integrációs törekvéseiről is ítéletet mondott. 336
