Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kovács István: A "Felföld tátija" avagy Dembinski altábornagy működése Felső-Magyarországon
31-én előléptetésre. Woroniecki akkor azzal indokolta javaslatát, hogy Danzin- ger őrmester tíz évig szolgált a Deutschmeister gyalogezredben. Ennek most két zászlóalja közeledett Barco dandáréban Munkács felé. Ha a deutschmeis- terek egykori őrmestere fogságba esik, elkerülhetetlenül hadbíróság vár rá. Mándics százados, aki viszont a Dom Miguel gyalogezredben szolgált le tíz esztendőt mint altiszt, Péchy Pál Bereg megyei alispán kérésére Beregszászról Munkácsra sietett. Ott óriási volt a felfordulás és a riadalom. A polgárok tudták, hogy Barco dandáréval a város felé tart a Hartmann gyalogezrednek az a zászlóalja is, amelynek az ősz folyamán oly megalázóan kaput mutattak. Most féltek, hogy a katonák bosszút állnak érte. Mándics számára baljós előjel volt, hogy Beregszász és Munkács között szembefutottak a 38. honvédzászlóalj zömével, magával a zászlóalj parancsnokával, Bangya József őrnaggyal és több, csapatát odahagyó honvédtiszttel. Menekültek. Ezt a tényt Bangya őrnagy egy pillanatra azzal próbálta leplezni, hogy mintegy utasította Mándicsot, hogy ő menjen csak tovább Munkács felé. Mándics ment magától is. Másnap már Podheringen jelentkezett Martinyi őrnagynál. Kérésére saját vadászcsapatán kívül átvette 21. zászlóalj tisztek nélkül maradt két századának parancsnokságát is. A Woroniecki- vadászok feladata az volt, hogy az ellenséget megakadályozzák abban, hogy átkeljenek a - szerencsére megáradt - Latorca hídján. Ebben a munkácsi várból és Debrecenből érkezett ágyúk is segítségükre voltak. Az április 22-én hajnali 5 órakor kezdődő csata a magyarok győzelmével ért véget. Az ütközetben Cordier őrnagy és Wahlrich von Bubna ezredes halálos sebet kaptak, az utóbbival azonos családnevű Franz Bubna köny- nyűlovas őrnagy elesett. Rajtuk kívül Habermann alezredes és egy tüzérkapitány is életveszélyesen megsebesültek, Barco tábornok alól pedig kilőtték ,kedvenc lovát”. Az osztrák parancsnokok magukat nem kímélve valóban mindent megtettek a siker érdekében, de közel száz halottat, sebesültet és foglyot veszítve vissza kellett vonulniuk Galíciába. A podheringi csata hőse egyértelműen Mándics Pál százados volt, aki - szemtanúk állítása szerint - „az egész ütközet alatt a Latorca mellett le és fel a golyók zápora között hősiesen járt s a legénységet rendezte bíztatta”, sőt még az egyik ágyúüteget is irányította. A magyar oldalon a sebesültek között található Józef Danzinger hadnagy is, aki comblövést kapott. Erről az ütközetről két ok miatt szóltunk részletesebben. Egyrészt azért, hogy kiemeljük: a január 31-én Mieczysfaw Woroniecki által előléptetésre felterjesztett katonák rászolgáltak a bizalomra. Mándics Pál, Józef Kwilecki és Józef Danzinger, akiknek tetteit ismerjük, derekasan megállták a helyüket a szabadságharcban. Ugyanez mondható el a Mándics Pál vezette egész Woroniecki vadászcsapatról, amely később beolvadt az 1. honvédvadászezred 2. zászlóaljába és az erdélyi hadszíntérre került. Soraiban több tucat lengyel harcolt. A másik ok az, hogy az Eszak-Magyarországon Beniczky losonci győzelme és az orosz betörés között nem egészen három hónapban ez volt a legnagyobb és legjelentősebb ütközet. Egyébként az itt zajló egész hadjárat - eltekintve Eperjes április 7-i bevételétől - úgy fest, mintha a magyar és az osztrák csapatok egymás elől bujkáltak volna. 321
