Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv

60. álom 17., kedd:

A második világháború utáni magyar történelem egyik útszélre vetett, feketére, repedezettre „korrodálódott” kövülete, kecskebogyó állagúvá ócskult parittyaköve, pufajkás szomszédunk azzal az értesüléssel „örvendeztetett” meg bennünket, hogy hamarosan mennünk kell Szibériába. Saját, finom megtévesztő, puhán elandalító kifejezésével: a Távol-Keletre. Adjunk el mindenünket, számoljuk fel ingóságainkat, duruzsolta naphosszat a fülünkbe, ugyanakkor ne feledjük kimeszeltetni a lakásunkat. A tisztaság fél egészség, mondta, és nem is oly régi, szapora magyarverésekre „szakosodott” jobbja tömzsi hüvelyk- és mutatóujját összefenve éleseket pattintott hozzá. Pattintásai könnyen versenghettek volna akármelyik csikós-, csordás-, juhász- és kondásó'se ostorcsördítéseivel. Abból kiindulva, hogy világéletünkben törvénytisztelő polgároknak tudtuk magunkat, rajongtunk a mindenkori alkotmányosságért és még véletlenül sem próbáltuk veszélyeztetni Csonka- Magyarország Trianon óta amúgyis ingatag „egyensúlyát”, szót fogadtunk neki. Ica szépen kimeszelte egy helyiségből álló, égrenyíló házikónkat, feltapasztotta a fóldpadlót, nehogy megszóljanak bennünket, az ismerősök. Nyilván, én sem tétlenkedtem. Néhány becses használati tárgyunkat; alumíniumból készült edényeinket, valamint televízióantennánk vörösréz elemeit mellemre, hátamra, vállamra, derekamra aggattam, úgy vártam az indulási parancsot. Hovatovább bevetésre kész kaukázusi fegyveresre, egyenesen csecsen szabadságharcosra hasonlítottam. A pufajkásokból, pufajkás-utódokból, pufajkás-örökösökből „újjáteremtődött” hatóságok által „beígért” szekerekre, tehergépkocsikra várakozva arra is szakítottam időt, hogy az antennaelemek, (tíz miliméter átmérőjű vörösréz csövek) végeit reszelővei szakszerűen, gondosan legömbölyítsem, a sorjától valamennyit megtisztogassam. Érdekes, és feljegyzésre okvetlenül érdemes módon, még arra is futotta kedvemből, hogy a helyünkre telepedő, számunkra ismeretlen, mások szerint: grúz-zsidó nemzetiségű család számára valami présszerszámot is elkészítsek. Ez afféle egyszerű, tízszer ötös, tojásdad formájú lyukakat ütő alkalmatosság volt, befogó csappal, alaplappal, vezetővel, távolítóval, gépolajban megedzett- visszaeresztett, C-120-as jelzetű, román acél vágóéllel. Igen, de a vágóéi meg- fenéséhez síkköszörű szükségeltetett. Síkköszörűvel magánemberként nem rendelkeztem. Nem rendelkezhettem. Majd megett a keserűség. („Már ezeknek a jöttment grúz-zsidóknak sem mutathatom meg, mit tudok!”).

Házikónktól nem messze váratlanul éktelen sivalkodás támadt. Egy bizonyos vénség, a szociál-liberális eszméket konokan, rögeszmésen elutasító, hagyományőrző-nemzeti mocsadék, kerek perec megtagadta „kunyhója” kiürítését. Behúzódott a legbelső zugolyba, a búboskemence hátához, ott jaj- veszékelt. Akik láttuk, hallottuk, kivétel nélkül elítéltük. Felesége (teljesen érthető indulatoktól vezéreltetve!) kígyót-békát kiabált rá. Gyilkos fasisztának, szemétláda antiszemitának nevezte. A néni ijesztően tűzrőlpattant volt. Titokban, tudatom legmélyén a pesthidegkúti Muhar utca öt szám alatt lakó Géczi Irmához, valamikori, reméltem: néhai háziasszonyunkhoz mértem, méregettem, méricskéltem.

314