Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
a legénység a ragyogó éjszaka harmatmézét szívja, részegség kéje, gyönyöre, minél többet hörpint, annál többre szomjazik és issza és nyeli a fekete szeder csorduló nedvét, illatát, a sátorvirágét, az avarfűét, a vérfűét és hangafűét, a pázsitfű páráját, menta borsát, galagonya édes-keserűjét, belladonna tébolyát, mimóza csábját, bodza mételyét, hulló csipkerózsa álmát a legénység szemében hókristály káprázik, orrában pézsma, kábolaj, fülében szirénének hozza, közelíti a várat - ott van! itt van! ő az! hurrá, rajta, előre, már csak egy kardnyújtás, mintha kapitány nem is lenne, mintha a kürt magától riasztana rohamra és magukkal ragadják a kormányost, a kürtöst, a matrózokat, a gályarabokat és a kapitány már hiába kötözi magát árbócrúd- hoz, hiába tömi be fülét viasszal, a rudat orkán szaggatja, és a kapitány lábába tolul a forró tánc ritmusa és a viasz a fekete nap tisztásáról visszaverődő fényben olvad, és ő maga áll a sereg élére, a naszádot szélhullámok ereje úsztatja utána, a zászlós kezéből kiragadja a hattyúszámyas lobogót, s a lezuhant ifjú vitézt saját megbokrosodott lova tiporja halálra — előre, előre,!- mert az egyre távolodó vár egyre közeledik, mert amint távolodik úgy keríti be őket mind szorosabban, mind kábítóbban a varázskert illata, az illatok éneke, a viharkürtök tölcsérei az éneket az armadára zúdítják, az armadát elborítják szivárványtáncon át vibrál a tojáshéjból bontakozott, a fehérjéből kibomló kagylótest, a sárgájából zuhogó hajfolyam, égitestekre aranyfényt vetítő özön- és valamennyi: az enyém, az enyém! minden szomj ki akar elégülni, minden éhség betelni - rajta, bátran, fel a bástyára, hozzám, nekem! - az orrlyuk beszív minden párát, a fülkagyló minden zizzenést, amit a nagyvilág kilenc hárfája rezegtet, minden harsogást, amit a vizsárkány harsonái bömbölnek, a szem minden fényt, amit a szerelemkastély smaragd lángjai lövellnek, magasba emelt tenyéren a várat koszorúzó tisztás, a csillagportól részeg fülemile ott jajong, a tisztáson, ahol a napszín gyümölcsök táncoló ágakon himbá- lódznak, az elérhetetlen ágakon elérhetetlen a tündérvár asszonya, mágnesköntösében a kastélyt táncoltató táncos, távolokba pásztázó tekintete tengervíz árama, lehelete halmaira csobogó nektár, kóstolhatatlan, lehelete ezüst csermelyekben csíkoz sötétkék éjszakát vitézek homlokán számycsapás sóhaja, szájukon holdnyirok ámyajak, ágaskodó pejek a ragyogó éjszaka csillagszőnyegén toporzékolnak, paripák horkanása, férfiak hörgése: ott, a kerekasztal körül, őket, az őrzőket lándzsahegyre, kristálykupákból hörpintik a nektárt, az úrnő italát, nedűjét, édes vérét, döntsük az ón kelyhet, pozdorjára a forgó asztalt, szilánk se maradjon, tizenkét porkoláb, teperd hát őket, szakadjon testük, ömöljön vérük, halál a bitorlókra de a Nagy Idő tizenkét csillagképe rezdületlenül írja útját 293
