Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
dobok dübörögnek, fogak, agyarak dühe csattog, széllovak hátán zihál a sereg apraja nagyja, paripák, legények együtt süvítenek a bolydult viharral, a kiguvadt szemek a tizenkét csillagszekeret hálózó arany fátyol fényétől vakulnak - halál a tizenkettőre, fel a bástyára, a felvonó kötelet kapd el! - és már egyikőjük se látja a jelenést, aki az ajándékok várának csúcsán tizenkét ablakból hajtja az időt egyetlen hellyé, a csúcson, ahonnan csak az ének lánglobogása, lánglobogásának echója nyaldossa fülüket: én vagyok a hóvirág, a hahér, a gyümölcsnedv és a drágakő színe, szikrája, víztükrön tajték, én az álom méze alvásom álom - álmom gondolatom - gondolatom a tudás rezdülete - álmom felett a szüzek virrasztónak - tudásom szálaiból fonalat fonnak - áhítattal szövik a szőttest - mindentudásom fátylát--------------s míg a várúrnő mézálmában szunnyad, szolgálólányai, a derek, a gyenge fu- valmak, a göndör csermelyek, megfakadó rügyek, zsongó méhrajok, ébredő gyökerek, egymásba fogódzó évszakok, szőrmés és szárnyas teremtények a bolyongó és álló égitestek, mind egy-egy táncosnő, fátyla lebbenése, járja tovább a varázskeringést, lépi, fűzi, lejti míg a várúmő mézálmát issza - kezében sólyom, homlokán csillag - a rejtett Nap trónusa körül tizenkét lovag, áldozati asztal míg a várúmőt puha felejtés fészekálma becézi a ragyogó Ej seregét a zsonglőr Beroul lantja igézi, ének és varázs, a sereg a haditáncot nem hagyhatja abba, nyüeső zúdul, parittyák, szikrakövek, izzó csóvák lobbannak szerte, kelevézt, dárdát fel-fel! hajítsd még magasabbra, legyen ez óra testőrök halála, mind ami gyilok tizenkét őrzőre — rejtett Nap kupolája, alatta dicsőség asztala, felette huszonnégy tiszta kéz, tizenkét lovag tizenkét serleg tűzitalával táplál tizenkét fáklyát, olthatatlan a. láng, így fürdeti lágy fénnyel oltáron hömpölygő selyemfolyam hasát, hullámredőinek kilenc rezgő húrját, a törvény feletti törvény boldog dallamát, köldökéből hódolat tömjéné árad ének és varázs - egy se maradjon! - haj, de hiába, a tizenkettőt ércnyíl nem fogja, dárda, kelevéz, lándzsa fordul a légben, vissza a hajító szívközepébe a gátra ki vitéz, fel-fel a bástyára! egymás válla, egymás sisakja a létra, egymást taposva, hajrá előre, még áll a bástya - kapaszkodj, hajítsd! ám a harckiáltást lélek nem hallja, dobajt, üvöltést az áldozó asztal füstbe fojt, megnémult hang dühe repeszti a páncélt kéregszín az áldozati asztal, körötte tizenkét áldozó, emelkedik egyre magasabbra - csillagkört forgató oltár tüzében elég a vérharag és a harang- kongás, elég a győzelem s az idő, elég az oltár, elég a kés is - tizenkét felhőfoszlány de a vert sereg fülében Beroul légnyelte énekének visszhangja dübörög, hajt, hevít, az enyém, az enyém, üvölti szomj és éhség, pokollovak szűgyét sarkantyú sebzi, széllovak keringnek kergült keselyükkel, a vakidő s a vérre 294
