Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
halhatatlan halál sötét lakában a rés - kígyó kígyó a szükséges, kígyó a kétfejű, élet mézkútja, gyilkos, nappal és éj szeme, ébred az álom, a kába, az álomtalan tudás, a tudat emésztő' fénye lehunyt szemhéj alatt nem őt, nem őt látja az éber szív, a gyermek, a megtörténést látja, a történést az örök SEHOL-ba írva: ITT dobban a hangtalan, a láthatatlan pont, rezgése remegés, rezgése eredet, rezgése távol születés vágya: jelenés mozdul a rejtett hatalom, színek örvénye, vajúdó formák, szavak nélküli dallam, dallam nélküli ütem, test nélküli korsóban forr a sűrűsödő moraj - villám de suhan és siklik a hímes papucs, bele a születésre hívó sóvár, örök űrbe, csobban és pendül a sziromkehely, emelkedik a láb, belépni nincs hová, ám a dobbanás a hangtalan, dobban rá vissza a kő érlelte mag, a búzaszemnél kisebb, a szezámmagnál kisebb, a minden kicsinynél kisebb, a legnagyobbat, a vágyak vágyát ringató tojás, a vágy tüzelte kő izzik, vörösödik, pattan emelkedik a láb és lép, rá a szikrázó kőre - s ki fészke volt egykor a költő madárnak pikkelyeit vedli, szárnyait bontja, széttárt karok lombosodása - ki szeme követhetné örvényzuhanását a mélybe, ki szeme egyre magasabb röptét szikrát vet a kő, dobbant a hímes török papucs, koppan és cseng a lépéseiből font hidakat megjárt cipellő emlékezem: nem őt, nem őt látta behúnyt szeme alatt az éber szív, a gyermek, látta azt, a megtörténést - ITT papucs és szirom és kehely — magasba emeli a láthatatlan kéz - emlékezem - gyöngyház öble Rózsa - harmattal telve - emlékezem - ezüst korsó Anna tejétől csordul, sziromkehely színét váltja bíborra, borra, minden tejcsepp vörössé válik, a harmatcsepp mind tűzzé válik, most kifordítja és ömlik és zúdul kehelykoponyából a vér, a forró és édes, a buzgó, apadhatatlan élet (=/=)= 287
