Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
Mit jelent e titkos írás, mit rejteget? Ha leesik se én se te nem létezünk (Omar Khajjam) És nyílt az osztatlan fényt őrző hallgatag sötét, az alvó víz színén szendergő tojás, egy szál, egy gombolyagfonal, csírafüst, rajta bíborcsepp - szikravér megébredett tojás, hasad, peremén horizontsáv, és íme, sarjad a csillag, a kettős, az igen és a nem, élő bölcsőben az embrió: én a legöregebb, a lélegzőkkel mindvégig egykorú bimbó, életre bontó, életre sóvár kín-gyönyör a páros égi kép, az egyik jobbra bókol, a másik balra, ahol egyik feje, ott a másik ollója, ahol másik feje, ott az egyik ollója harapna, egymásnak ellenében úszva, sosem elválva, rózsapirt derengő egyetlen tükör a sokasodás káprázatától megragadott valótlan fátyol, az egyetlen valóság teste, hordozója, szüntelen szülő, önmagát kergető, kéjsóvár buja természet a csillagkép uszályán bugyboréksereg, a hold öléből visszavágyó lelkek, a sokasodás varázsvágyában vakok e páros kép csóváján tódulnak be a szülőkapun nem sejtve, hogy kezdet és vég egyszerre nyílik, nem látva szemben a kapu északi száját már lesben a kerge tánctól aszottak után, hogy vesse őket tűzre, enyészet süket gödrébe - szemben a mohó kaput, a távozókét a sokasodás igézetében részeg göngyöleg gyűrűit szaporítja és rándul, emelkedik törzzsé, homálya színekké vibrál, teste tekerődzik, valami fonalgombolyag, de motringok rendjére nem oszlik, saját útvesztőjét átdöfve fejet hegyez magából, semmi, csak egy ránduló fonal, pihe, selyemszál, az első lépés, az első mozdulat, felhorkan rá a víz, felsuhog a lég, még egy lépés, a másodikra pendül az ütem, felcsap a hullám, a harmadikra rezdülés, porló tojáskagylóból már bontakozik is ő, akinek lépése rezgés, remegés, kinek szökkenése fényt szór a mindenség forró gőzt lehelő vizére, kilép, emelkedik, leb- ben, valaki sosem volt idegen, de lám, ő az, ő az az örök ismerős, ő, ki egy szálat megőrzött kendőjéből, öt ujja közé fogja, eregeti, fonja a gyöngyöző cérnát, a káprázatot sokasítva sűríti, növeszti pozidonia-fürtjeit, áttetsző tagjait bontja, kitárja, forgásából fátylak halma röpköd s burkolja tengernyi habba, most egyetlen tündérfonalat vet a légbe, táncol a szál és táncol ő a szálon, és semmi más ő, csak egyetlen szálból szőtt csillámló lepel, sziporkáit szórja szélte-hosszába, veti mindarra, mi szűztojásból feslett éggé és főiddé, mert nem más ő, mint a sokasodás önmagát nemző tüköré, ő, akinek tört neve rezgés és remegés, eredet, születés, csillogás és burok és barlang - ő, a rejtett hatalom: élet s míg léptei kelyhéből önt, áraszt fogyhatatlan italt, pezsgő, mézhabos nedvet, szétszórt neveit énekkel kísérti a tajték, a határtalan tenger, névforgácsait verik vissza ormos hegyláncok, bozótok és a rengeteg: rezgés és remegés, azúr és feneketlen sötét, zuhatag, örvény - nagyvilág a lábbeli szirmok saját nedvük súlyától részegen hullnak szerte, de a tüzes kő szomja nem enyhül, minden szomj ki akar elégülni, minden éhség betelni és ő önti, árasztja, sugarakban szökkenti az édes-keserű forrást, ám a korsó ki nem apadhat, borát csak ő ihatja fenékig, ő maga, akinek tört neve 288
