Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Borcsa János: Állandóság és változás - Méliusz Józsefről
teszket termel ki a szépség ellenében, s végezetül az észellenes és abszurd javára dönt az értelem és humánum ellenében. Ezúttal azokra a tendenciákra, poétikai elvekre és strukturális sajátosságokra utalnék, amelyek alapján e líra, illetve költői mű helyét talán ki lehetne jelölni. A tárgyalandó költői életművet a maga egészében a modern líra áramában érzékeljük, tehát a modernségre jellemző jegyek együttese tekinthető a Méli- usz-életmű állandójának, illetve ez jelenti folyamatosságát. Ami pedig a változást, illetve szakítást jelenti, az egyrészt az egyes alkotói szakaszokban a többé-kevésbé jól elkülöníthető poétikai eljárások, az említett sajátos jegyek más és más konfigurációi révén, hierarchizáltságukban érhető tetten, másrészt pedig a szakítás a huszadik századi magyar, de még inkább egy erdélyi érvényességű magyar irodalmi hagyomány vonatkozásában érzékelhető és mutatható ki. A szakítás előbbi aspektusát azzal példáznám, hogy bizonyos alkotói szakaszokban a szerepjátszás mint a lírai alany helyzetéből következő választás és formaalkotó eljárás válik dominánssá, más esetekben viszont a különböző műfajokban és verstípusokban testet öltő személyes líra válik uralkodóvá. A szakítás utóbbi aspektusa meg látszatra olyan erőteljesnek tűnik, hogya Méliusz-líra mivolta is a recepció egyes szakaszaiban megkérdőjeleződött - a hagyományos magyar líra-kép felől nézve. Ha viszont elfogadjuk az előfóltevést, hogy a modem művészi irányok egyik fő vonása nem a hagyományok teljes elvetése, hanem azoknak az addigiaknál tudatosabb, szélesebb körű és összetettebb feldolgozása4, abban az esetben nyilvánvalóvá vállik, hogy Méliusz lírája ama „szélesebb körű és összetettebb” hagyomány feldolgozásán nyugszik. Sőt, éppen az említett szakítások révén válik hagyományőrzővé, ugyanis azok az igazi hagyományőrzők Somlyó György értelmezésében, akik szakítanak a hagyománnyal, hiszen - Somlyó szavaival - „az emberi szellem fejlődésének szakadatlan hagyománya a szakítás.5” Méliusz lírája az „avantgarde-ihletés” (Sőni Pál) jegyében született - eltekintve az 1930-31-es indulás verseitől -, az avantgarde egyes irányzatainak és törekvéseinek váltakozását figyelhetjük meg a transzilvanista verseket követő expressszionizmustól a szürrealizmusig például, de ebben a vonatkozásban is a kiemelkedő modern alkotók közé sorolható, mivel - hogy újból Somlyó Györggyel érveljünk - nem maradt meg végleg annak az iskolának a soraiban, amelynek kezdeti lendületét köszönhette.6 Méliusz lírikusi magatartását tekintve azt mondhatjuk, hogy korán rátalált az egyes avantgarde irányzatokon felül álló modern lírára jellemző viselkedéstípusra, és pedig a metamorfózisra - mintegy ezt részesítve előnyben a másik két típussal szemben, amelyet Hugo Friedrich az érzékenységében és a kontemplációban jelöl meg.7 Szemléleti alapjában meg az a költészet - habár Whitman az egyik ösztönszerűen megtalált, majd tudatosan választott forrás - a csupán fragmentumaiban érzékelhető „nagy egész” tételezésén nyugszik, formai-műfaji szempontból pedig Méliusz verse - a szabad vers - amint Somlyó mondja e formáról a vers individualizációja felé.8 A szabad 252
