Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Mórocz Zsolt: A hely szelleme és a szellem helye (esszé)
küldött - versében rokon kérdések merülnek fel, de itt a kiszabadult, végtelenbe futó vággyal találkozunk. „0 jaj, hajóm de messze száll, de messze! Őrjít az álom, elbódit a dal: utunk az ür zavart terébe veszve örök, s elérhetetlen létre vall. Hangom zavarhatatlan csendbe hal, ahonnan visszatérni nem lehet: s a kóros álom lakja lelkemet.” Töredékei között azt olvashatjuk, hogy szeretné, ha felfokozottan jelen lenne benne minden jellemvonása. Önmaga határait keresi az iijú költő, de abban már bizonyos, hogy: „Csak a művészi érték maradandó és ehhez képest minden más eltörpül, elmúlik: minden másnak csak nyoma, következménye marad. Múlandó még az is ami emberi lelkekben történik, ami ott szép és jó, és erőteljes: hacsak a művészet nem rögzíti számunkra. (...) Mert az irodalom legfőbb, rendeltetése’ (...) mégis csak az, hogy általa beszélhessünk messze jövendő korok embereihez. (...) Az irodalom az emberek azon nyelve, melyben időkön keresztül tudnak beszélni egymással.” Beszélhettünk volna még hosszan az időn keresztül Békássy Ferenccel. De ő eljött Bloomsbury varázsköréből, ahogy Hans Castorp is lejött a Varázshegyről. Otthagyta az Apostolok társaságát, aminek egyik alapítója Tennyson volt. Elutazott Cambridgeből, beállt önkéntesnek. Fegyvert s vitézt énekelt. A könyvtárfolyosó helyett, ahol a tömött polcok tetejéről márványpor- trék néztek le a diáktógás Ujjúra, a csatatér következett, a huszármenet, a lovasroham, a vér és mocsok. „Valahol künn orosz határon Lesz az utolsó pillanat, S ha csűrbe takarít az élet, Majd ad helyettem másikat.” (Zsennyén meglepő folyamatosságot mutat a génius loci, adott ,helyette másikat”.) Békássy meghalt, akár a másik Bloomsbury ígéret Rupert Brooke. Mindketten költők akartak lenni, nem hősi halottak. Lant helyett a végzet kardot adott kezükbe. Békássy így búcsúzik: Jóé nem lehet elölni A szent örök-tüzet; Ha vak füst fojtaná, Ha vész fullasztaná: Új lángvillámot vet; S viszem a harcizajba, A visszás vad morajba Szikrázó lelkemet! Különös, magyarázhatatlan metafizikai űr maradt utána. 246
