Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Mórocz Zsolt: A hely szelleme és a szellem helye (esszé)

Zsennyéről, bár költőnk Szombathelyen született, Csöngőre visz utunk. Weöres Sándort - ismeretes - a Jóisten költőnek teremtette. Ő azonban ezt „keveselte”, úgy érezte a született költőnek tanult, tudatos költővé kell válnia. Ezt a nagyfokú tudatosságot első pillantásra eltakarja előlünk verseinek könnyedsége, virtuozitása, a formai tökély. Kamaszkorában úja, hogy Ady és a többi „óriási kaszások” learatták előle a gazdag, Jmpressziós - szimbólu- mos aratnivalót”. Kelet felé igyekszik orientálódni, Egyiptom, Kína, India vonzza. Az izmusokat játéknak véli, a jövő szemével akar a jelenre tekinteni. 16 éves ekkor. Elméleti felkészültségének bizonyítéka doktori disszertációja, A vers születése. Csodagyerekként indult és csoda maradt élete végéig. Ha bármelyik művéről beszélünk - legyen az nyúlfarknyi mondóka, rövid akusztikai, ritmikai gyakorlat vagy hosszú filozofikus vers - valamiképpen késztetést érzünk rá, hogy a költészet egészét, a lényeget vegyük számba. Weöres Sándor avagy a költészet maga.

A hagyományos értelemben nem voltak mesterei, bárkivel villámgyorsan azonosult. Nem sokat tartott a költői egyéniségről: Ady, Kosztolányi, Babits majmocskája vagyok - állította. A személyiséget sem becsülte. „Ki vagy? a határtalan, mely határok közt megfogant.” A zárt, véges személyiséget szerinte át kell rendezni, nyitott, végtelen személyiséggé. Talán innen nézve érthetőbb átalakuló, szerepjátszó képessége. Amikor mindenki egyéniség szeretne lenni, ő nem vesződik ezzel. Még azt is tagadja, hogy lenne saját hangja. Nem vitatkozhatunk vele, olyan hangon szólalt meg, amilyenen kedve tartotta. Ha akarta az ősember alig tagolt beszédét utánozta, máskor a gregorián korálok magasságába emelkedett. Psyché volt, csimpilimpi, kuli, Himfy, bárki, bármi. Körénk varázsolta a kínai templom csengő zenéjét, a mozdulatlan erdő némaságát. ,Anyanyelvi” szinten beszéli az Európán kívüli kultúrákat, míg mások legföljebb megtanulják egy-egy kultúra „nyelvét”. Értette a patakok csobogását, a piramisok lenyűgöző hatalmát, az apró terra sigilláták mívességét. Mintha az időn kívül vagy egyszerre minden időben élt volna. Műve töretlen, de pályájának külső íve kétszer megtört. „Irodalompolitikái okokból” hallgatásra ítélték 1956 előtt és után. Bár apolitikus költő, a korról olyan versekben mondta el véleményét, mint a Majomország, a Merülő Saturnus és a. XX. századi freskó. Ebben a Vörösmartyhoz méltó sötét látomásban az emberi világ, a „Felhőkakukkvár” pusztulását állítja elénk apokaliptikusán. Időnként vádolták felelőtlenséggel, számon kérték rajta az elkötelezettséget. Vidám faun vén kacér - állították -, amit csinál üres játék, tartalmatlan ornamentika. Összegyűjtött versei elé, mottóul újsághírt választott. A cikk arról tudósít, hogy egy kisbaba belekarmolt anyja szemébe, amitől az asszony látni kezdett. Ilyen „kisded” költészet Weöres Sándoré. Bóbita című könyvén nemzedékek ízlése csiszolódott. Ezekben a versekben sokan a fúró-faragó, kísérletező, ujjgyakorlatokat végző, szöszmötölő - tőle véve kölcsön a szót - Weörest látják. Holott benne van a nevelő, az esztétikai élmény elemi erejét kihasználó költő: „az a szándékom olyan versekkel, mint amilyeneket a Bóbita-kötet tartalmaz, hogy az egészen apró gyereknek hangzást, ritmikát, muzsikát, stílust, egyszerű, kis plasztikus szerkezeteket adni, ami az egész életen át végigkísérheti; ami talajt, támpontot jelenthet, bármilyen foglalkozásba, bármilyen mesterségbe kerül is. Adni valami alapot az életre ezekkel az egyszerű kis versekkel.”

247