Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Alexa Károly: Madách optimista? Vagy pesszimista? (esszé)

és ítéletei összességükben olyan auktoriális álláspontot, tehát esztétikai üzenetet közvetítenek ezek, amelyeknek értelmezése nem egységes.

S itt térek végre rá arra, ami emlék és ötlet, egy ötlet emléke. Az 1970-es évtized a strukturalista megszállottságok és a hermeneutikai kíváncsiság kezdeteinek esztendei voltak. Az ember tragédiája értelmezésének problematikájához számomra két akkori könyvújdonság adott megszívlelendő ötleteket. Az egyik Umberto Eco tanulmánygyűjteménye volt A nyitott mű. Olyan állításaival például, mint az, hogy „egy forma csak annyiban leírható, ameny- nyiben létrehozza saját interpretációjának rendjét.” Azaz megfordítva a hagyományos képletet: mi lenne ha nem a műből vonnánk le következtetéseket, hanem az interpretációkból. S van-e ebből a tekintetből hálásabb magyar irodalmi alkotás, mint Madách drámai költeménye? Az ember tragédiája álomszerkezete és dialogikus jellege folytán klasszikus irodalmunk kivételesen „nyitott” műveinek egyike, amelynek mentális meghatározója sokkal inkább a kérdésfelvetés és nem a megoldás.

Szemantika és esztétikai információ viszonyára nézve ugyancsak a hetvenes évek kínált (legalább is nálunk) egy olyan újszerű informatikai technológiát, amely ötletként ajánlkozott a számomra, hogy a Madách művének „végső jelentéséhez” közelebb kerüljek. A „content analysis” volt ez a technika, amely gyarló magyarításban, mint „tartalomelemzés” vált ismertté, amely úgy elemzi a szöveg vagy bármilyen jelhalmaz és jelszerveződés mikroelemeit, hogy annak alapján a jelforrás „szándékai” leleplezhetők. Olyan értékítéletek fogalmazhatók így meg, amelyeket a közvetlen szövegpreferencia nem tesz lehetővé. Az „elhallgatásnak” lehet bármiféle oka, eszmei tisztázatlanság vagy tisztázhatatlanság, civilizációs konvenciók vagy bármi, a közlemények módszere (a közleményt szimbólumokba kódoló) elemzése olyan információkat is feltárhat, amelyekről a közlő nem tudott vagy nem akart beszélni. Antal László könyvecskéje plasztikus példák sorával jellemezte a tartalomelemzés mint nyomozási módszer izgalmait, művek, esetek, alakok lelepleződéseit.

Ma már a karakterbeolvasó, a szófelismerő szoftverek korában bizonyára megmosolyogtatók azok a mátrixok (ezt a szakszót sem ismertük akkortájt), amiket itt bemutatok, vagyis inkább azok a számítgatási metódusok a derűt- keltőek így visszatekintve, amelyekkel például egy-egy vers rejtelmeihez igyekeztünk közelférkőzni. De hát a csöndes diktatúrák idején könnyen eluralkodnak a passziók, az ártatlan magánmániák, például az „egzakt tudományosság” rögeszméi. A „kvantitatív esztétika”, s egyéb csacsiságok. (Középiskolai magyar tanításunk még ma is nyögi az akkori vehemens tudóskodás nem egy nyűgét. Amely tudóskodás nem sokkal volt kevésbé debattáns, kirekesztő, és tekintet nélküli elfogultságoktól béklyózott, mint az ekkor már komolyan vehetetlen ellenfél, a marxizmus még ugyancsak komolyan veendő képviselői.) Szerettem volna tehát leleplezni a mű egyértelmű fogalmak hálójába nem fogható lelket és értelmet gazdagító üzenetét (mit hallgat el a költő?) - s ezért nagy franciakockás árkusokat véve végigszámolgattam azokat a szavakat, amelyeket kulcsszavaknak gondoltam. Ha tetszik az 1970-es évek olvasták a Tragédiát - általam, különböző színű írónok buzgó használatával. Az izgatott tehát, hogy a kulcsszavak-szimbólumok megoszlása nem sugalmaz-e olyan jelentést, ami zárva marad még a legszorosabb olvasás során is. Ezekre a számításokra már utaltam egy utószóban, amit a Tragédia 1977-es kiadásához

238