Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Czakó Gábor: Sóvárgás
Megfejthetetlen. Roland egyszer már kimentett a Krasznából egy kis cigánygyereket. Ugyanígy. Kislányt. Döngetett ezerrel az úton, Surányból Naményba, a csomagtartó tele vámolatlan kristálypohárral, s a hídon a lába hirtelen fékezett. O kiszállt, lenézett a hídról: a kicsi purdé ott forgott lent a zúgó utáni örvényben. Élettelennek látszott. Mihelyst lehetett, elpucolt, mert ott állni, kezelni, hallgatni a szülök hálálkodását, hősnek lenni, szóval valamilyennek és nem is akármilyennek - iszony, vége lenne. Most pedig a két csavargó. Repesztett vissza a gáton rükvercben. Találomra hívott egy számot bun- kofonja programjából: telefonálás nélkül nem bírta volna ki a feszültséget. Persze, ha valamilyen lett volna, Bombácska - no persze ki tudja? - tán még kevésbé bírta volna mellette, ezeket a kalandokat éppen ezért gondosan titkolni kellett odahaza. AKrasznában elmocskolódott ruhájában mászott egy kört négykézláb a garázsban, hogy részegség címén nyerjen fölmentést. Bombácskát pitymallattól monoszkópig vendégek végtelen sora látogatta. A tavasz színei kergetőztek a hajában, mely így hol japánbirs-színbe bordult, hol bíborba pirult, hogy másnap egyszerre annyiféle színben pompázzék, ahányat egy rét kiad. Körmére lila, piros, majd aranypöttyös, ezüstcsillagos celuloid lapocskákat tapasztott a friss ötletektől hajszolt manikűrös, testhajlataiból és -nyílásaiból furmányos illatok szuszogtak napszakonként megújuló orrszimfóniákat. Beszédét sebesen keletkező s elmúló dallamok csavarták, s ami a legállandóbbnak látszott, az emésztése, az szinte negyedóránként szolgált váratlan meglepetésekkel, alig győzte követni a fordulatokat porokkal, tablettákkal, kortyintás teákkal, ásványvizekkel. Bizony, estére halálosan kimerült az észbontó forgalomtól. És akkor még nem beszéltünk az iroda, a férje, a kislánya okozta fáradalmakról. Irigyei - nevezhetjük őket így is: hasonszőrű barátnői - kosztümjei, kalapjai és harisnyái láttán divatmajomnak rágalmazták. Tévedtek. Még inkább azok, akik ledérnek vélték, délibáb-virágok közt vibráló látszat-pillangónak. Holott Bombácskánál bensőségesebb lényt nem hordott még a hátán a föld. A szó legszorosabbb értelmében, hisz a gyomor és a belek asszonya volt, anélkül, hogy az ízeké lett volna, hogy szeretett volna falni vagy csipegetni, nassolni, nyalakodni és kortyolgatni. Fárasztotta és untatta a rágcsálás, a nyelés, hanem emészteni imádott. A szó átvitt értelmében is. Úgy volt ő a belek asszonya, hogy egyúttal és inkább a szeleké: a dörrentéseké és a prusszan- tásoké, a rottyantós ürítéseké, a hamis kis kakkintásoké, az alattomos kástéroké, a csikarásoké, drámai szélgörcsöké, a meghitt purcintásoké, a re- kedéseké és az elsöprő diaréké. Számára a barátság nem rokonszenv-alapon működött, a szexus csapongásai sosem ragadták el. Érdeklődése aszerint éledt, hogy kivel sikerült a társalgás ösvényét a belek világába kacskarin- góztatni. Kislánya születése után két szél, két purci-murci foglalkoztatta a házat. Különösképpen Nikolettáé, mert az övé új volt és neki mint anyának folyamatosan közvetíteni kellett, hogy melyik gázpuffancs hol-merre liftezik a kicsiben, milyen állagú, savas-e, kénes-e, böíi lesz-e belőle, vagy érik tovább, és szusszan, durran, roppan, netán Nikolettára oly bájosan jellemző módon füttyenni fog a pelenka egyéb tartalmai közé. 232
