Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Alföldy Jenő: A lakótelep és élővilága - Csanádi Imre három verse

talmazza a jót, és megbünteti a rosszat. Szegények öröme, a bölcseké, gyermekeké. Mert megérdemli a rátarti, felvágós autótulajdonos, hogy a „gyűlendő gépkocsifalka” egyedeként beszéljen róla a költő, amikor fékcsikorgásával, mo- torbömböltetésével vagy csendháborító tülkölésével fölveri a ház nyugalmát: „Dölyfös duda / tudatja szemérmetlenül, / hogy akit pénz feszít, / törvényre, tisztességre köp az.” Megérdemlik a „pofafürdőre” betoppanó mesteremberek is, hogy megkapják jelzőjüket, hiteles leírásukat. A lopott anyaggal fusizó, nyegle szobafestőről, a markukat tartó szerelőkről is szabatos szava van a költőnek. A korszak jellegzetes létformája a „második gazdaság”, a munkaidőn túli vállalkozás. Az a viszonylagos jólét, melynél fogva a Nyugatról jött újságírók a „legvidámabb barakk” titulussal illették a hetvenes évek Magyarországát, nagyjából ezen és persze a mértéktelenül fölvett és felelőtlenül elpengetett kölcsönökön alapult. Az ország erkölcsileg is megrokkant. Aki valahogy hasznosítani tudta munkaerejét, nem számított, hogy szakemberként-e vagy kontárként, az államot vagy a megrendelőt lopva meg, futott a különkereset után, mert a fizetéséből soha nem tudott volna megtakarítani egy lakásra, gépkocsira vagy üdülőtelekre valót. A fogyasztás igénye egyre nőtt, másféle távlat nem lévén, de a lakosság egészségi állapota, műveltsége, közérzete, a családok és az egész nemzet helyzete, demográfiai állapota súlyosan megsínylette ezt az általánossá lett életformát. Nem is beszélve a „fő”-munkahelyen végzett munka minőségéről, amelynél nem is vártak jobbat a gyenge fizetés ellenében. Sajnos jellemző, amit így fogalmaz meg a költő a „rátarti kis mázoló”-ról: „Lopott festékbe mártva, / lopott munkaidőben / máris csattog a pamzli”. Nem tud rokonszenwel beszélni az általa különben mindig megbecsült dolgozó emberről, a munkásról: „...faluszél szegénye tegnap, / ma minden hájjal megkent, / urbánus máriáshuncut.” Teljes összezavarodása ez annak az értékrendnek, amelyet iijúsága óta tisztelt Csanádi, a népi írók követője, a fólművelő nép életmódjának egyik leghívebb, lakkozás nélküli ábrázolója irodalmunkszerte. Nem elfogult a falu javára, a város kárára. (Emlékezhetünk az általa megírt gazdaporták dölyfós, számító, rokoni jogon élősködő asszonyaira - lásd Rokonnézőben.) Kedvelt pályatársa, Benjámin László az ötvenes évek közepén még szeretettel tudott írni a peremváros és a falu találkozásáról: ő a rokonságot találta meg a város és a falu szegényei közt. íme, ez is eltorzult, a „munkás-paraszt” jelzővel felcicomázott adminisztráció jellegtelenné züllesztette mindazt, ami a nép szónak valaha tartalmat és pátoszt adott.

Kétségtelen, ezek a versek nem olyan hangulatot árasztanak, mintha Csanádi szeretné „megölelni az emberiséget”, ahogy azt némely pályatársai írták kissé lihegve az ötvenes-hatvanas évek divatja szerint. A Berzsenyit értékelő Németh László szavai rémlenek föl: „Egy nagy író, aki mint Swift, meggyűlöli az embereket, az önkritika félelmetes választóvizét adja a kezükbe, s így a haladást szolgálja.”

Berzsenyi neve azért is ide kívánkozik, mert a Hervadó liget ironikusan csengő Berzsenyi-idézete („Hervad már ligetünk, díszei hullanak...”) új fejlemény Csanádi költészetében. A „liget” szó önmagában kellemet áraszt, s antik szépségek fólidézésére alkalmas. A lakótelep környéke afféle ligetparódia inkább: „bódék és budik között, / földkupacok, téglaomladékok, / zúzott lécek, málló deszkák, / szélvillázta papírpetrencék, kígyózó, rongyolt gumicsövek, /

158