Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Alföldy Jenő: A lakótelep és élővilága - Csanádi Imre három verse

tekintete”. A derű itt felragyog egy pillanatra, de a Rákos homokján végső gesztusa bosszús legyintésre váltja a „mert élni, remélni muszáj” felvillanását: „míg fél nem fordul az ember.”

Ha van mégis egy adag humor és vigasz ezekben a versekben, akkor az is a költő legfőbb erősségével, a tényszeretettel, a pontos megfigyeléssel és a tárgyilagos megfogalmazással függ össze. Ameddig tüzetesen szemügyre tudunk venni valamit, amíg ügyelünk a dolgok szabatos regisztrálására, addig nem lesz úrrá rajtunk a kétségbeesés. Némi humorral állapítja meg az új lakás ablakában szemlélődve, hogy „Itt bújnak elő barlangjukból / a Metró vadonatúj, / suhanó, tengerkék kocsijai”. A kép eleve színes és mozgalmas, és a meglepetés abban rejlik, hogy a földalatti előbújik a földből. Ez a környék peremhelyzetére, nagyváros és vidék találkozására is utal. A lóversenytér közeli istállóiból származó trágyaszag fokozza ezt a hatást. Nem éppen „zöldövezeti” élmény. Groteszk egyveleg képét nyújtják a környékbeli objektumok nagyvárosias méretei s a peremvárosi módra elhanyagolt, alacsony értéknívón tartott gyárak, raktárak és barakkok ellentétei.,Alacsonyan korgó, / bálnányi repülőgépek / megcélozzák itt már a Ferihegyet, / az egyik gyárkémény / meg egy szürkellő, félszeg-melák / székesegyház-paródia között. / (Azt mondják, tároló.)” A leírás stilizáltsági foka rendkívül magas; egymással ellentétes hangalatú elemek alkotják a képsort. A hatalmas légi járművek alacsony röpte, korgó hangja és az idomtalanságot éreztető „ bálnányi” jelzője a bumfordiság képzetkörébe vonja a technika légturbinás csodáit. A „félszeg- melák székesegyház-paródia” a nevetségességig fokozza ezt. így szemlélődni lehet nagyon rosszkedvűen, de kétségesetten aligha. Önvédelem rejlik abban a rosszmájúságban, ahogy lefokozza, mintegy kigúnyolja az ellenszenves környezetet, amelyben a város félig modern, félig elavult létesítményei, járművei a „proli”-világ gyarlóságaival együtt mutatkoznak. Ki is mondja ezt a társadalmi „státuszra” utaló szót a környék flóráját tanulmányozva: ,Néhány szál bot-ágú, elnagyolt / büdösproli-ecetfa, / burjánzó, csípőficamos, / zsellér nyárfa-sarjak, / tövisekkel acsarkodó, / züllött akác-hajtások / és effélék, / a fatársadalom megvetett, / lappangó páriái” - és így tovább. Az élőlények a jobb sorsra érdemes embert jelképezik. A sok, kötőjellel összevont jelző pedig a heterogenitást, az össze nem illő dolgok együvé zsúfolódását fejezi ki. A növényekkel, madarakkal, tárgyakkal az emberi társadalmat jellemzi. A párhuzam nyilvánvaló: a búbospacsirták, amelyek épp úgy nem ide valók, mint maga a falusi emlékeit, műveltségélményeit melengető lírikus, emberi vonásokat hordoznak - méghozzá példaértékűeket: azt példázzák, arra intik magát a költőt is, hogy a szeretetre méltó tulajdonságok átmenthetők a méltatlan környezetbe. A vidámság, életszeretet és báj nem pártol el ezektől a kedves lényektől, s jelenlétük által a természet a legdurvább emberi beavatkozás ellenére is természet marad.

E versekből végül az sem hiányzik, aminek a hiányáról szólnak: az otthonosság. Kedvtelve sorolgatja azokat a gyomnövényfajtákat, amelyek igénytelenségükben meg tudnak kapaszkodni Rákos homokján: lapukóró, disznó- paréj, vadkender, libatop, vadmuhar, vadzab, zsázsa, kutyatej, szulák, porcsin. Ez a leltározó alaposság már egyfajta szellemi birtokba vétele az új környezetnek, ha mégoly rosszkedvű is.

Mágia ez, méghozzá a javából. Az elnevezés mágiája, mely mintegy megju157