Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Alföldy Jenő: A lakótelep és élővilága - Csanádi Imre három verse

Az érzelem, amely főleg a két korábbi versben uralkodik : a méltatlanság, hogy íme, hát ilyen otthon jutott neki, élhetetlen költőként; és háborgás a főváros elrontott modernizációja, az életkörülmények kedvszegő silánysága, egy újfajta középszerűség fölött. A Rákos homokján első sora egy adag elképedést is éreztet, hiszen mintha a nemrég írt vers, az Ötven körül folytatása volna. Az így végződött: ^Ideje volna elvonulni / valami kis birtokra, / valami kis meghitt hajlékba”; „Ébredek folyvást hazátlanságra. / Alattam mindig billeg a haza. / Egyre inkább nem érek haza. / Pedig minden vágyam a haza”. A Rákos homokján kezdése pedig: „Ez lett a hazám, itt lakom. / Szelek forgatta, zuglói homokon”.

A Zuglói húbospacsirták a költő természetszeretetét menti át az új környezetbe. Az új lakónegyedben felbukkanó búbospacsirták nemcsak azért fontosak számára, mert a madarak mindig kedvesek voltak neki, hanem azért is, mert jelzi az önazonosság megőrzését a természetellenes miliőben; alkalmazkodás és identitástudat egyensúlyát mutatják fel. Ahogy ezek a szaporán szaladozó mezei madarak találnak maguknak életteret a lakótelep dudvás, szemetes, építési törmelékekkel borított térségein, ahogy időnként felröppennek és énekelnek - azt gyönyörködésre méltónak találja. Példaértékű az is, ahogy a magról kikelt, „szél-hordta” fák is homokbuckákon, sitthalmokon meg tudtak gyökeresedni; ő is megpróbál alkalmazkodni.

Nemcsak hagyományőrző - egyenesen konzervatív alkat. Nem mondja ki, de félreérthetetlenül érezteti: ő vidéki maradt a kőrengetegben, és nem is hajlandó megváltozni. A tűréshez, a dolgok elviseléséhez óriási gyakorlata van - „O, idegeim, idegeim, / többet bírtok, mint véltem! / Csak használt a túlnyújtott tréning!” - jegyzi meg zárójelben a Rákos homokján indító szakaszában. Gyanakvással tekint szét maga körül, ahogy máskor eléggé bizalmatlanul nézi az új irodalmi divatokat. Ez azonban nem akadálya annak, hogy az életet előrevivő műveket produkáljon. Csanádi művei, mert jó művek, akkor sem volnának maradiak, ha azok akarnának lenni. Érezteti - és ezzel kerekedik felül a maradiságon -, hogy nem a civilizáció kétes áldásai vonzották őt egykor a fővárosba, hanem a kultúra. Az, ami napról-napra kitölti életét: „Ide cipelem ezután / teli szatyraimat, / ide zsúfolom könyveimet, / nyugtalanságaimat és reményeimet” (

Rákos homokján). Itt kell folytatnia irodalmi munkáját, és itt kell folyamatosan elviselnie azt, amit nemhogy megszeretni, de megszokni sem fog soha - legföljebb ha elviselni: „barbársággal-közönnyel viselős / civilizáció” (.Zuglói búbospacsirták).

Ha valaminő derűlátással szólnának ezek a lakótelepversek az „épülőszépülő” fővárosról, mely megoldja a kor egyik legnagyobb társadalmi gondját, a lakásínséget, akkor visszahúzó és a rosszat konzerváló műveknek mondhatnánk őket. így igazak, keserűséggel és ingerültséggel telítetten s valamelyes mizantrópiától átitatottan.

Mindig kitüntetett figyelmet szentelt annak, hogy a lírai mű hogyan tud a maga sűrítő, szemléltető, érzelemközvetítő módszerével képet adni, mi több, számot adni a valóságról, illetve - ahogy Csanádi egy nevezetes líratörténeti antológiának adott címét a gyűjtemény összeállítójaként - a magyar valóságról (A magyar valóság versekben). Egy költészet témavilágát nem szokták értékmeghatározó tényezőnek tartani, pedig olykor megkerülhetetlen formai, stilisztikai vonzatai vannak. Petőfinek nemcsak „paraszti” nyelvezete,

154