Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve

szó klasszikus értelmében vett ars poeticákat ugyanis hiába keresünk a kötetben; nem a költészetről, hanem a nyelvről, a költészet eszközéről, vagy inkább forrásáról vall újra és újra a költői A Szavak jezsuitája például a szavakkal szeretkezés szimbolikus aktusáról szól (korai verseiben Ady is előszeretettel társítja az alkotás folyamatát a nemzés, a fogamzás, a szeretkezés képzetkörével), abból indulva ki, hogy a szó mindig általánosítás. Bármit mond a költő', az minden emberre vonatkozik. De neki olyanná kell a szavakat alkotnia, hogy csak ó't jelentsék, csak azt az egyet, ami vele és benne történt. Ezért ilyen bonyolult, ezért ilyen erotikusán gazdag a költő' és a szavak kapcsolata. A Szótár című vers azzal kezdó'dik, hogy „a szótár rendjét gyűlölöm vadul”. Mert minden vers új rendet teremt a nyelvben, a szavak és a nyelvtani viszonylatok rejtett lehetőségeit érvényesítve, az a kitétel pedig, hogy „akkor már tudtam” (hogy ugyanis új rendet kell alkotnia), talán éppen a Piros madárra utal vissza; a költői identitás ezzel a nyelv valóságát és lehetőségeit szembeállító felismeréssel kezdó'dik.

A Holdbumeráng szimbólumai az egyedi és az általános közötti „nyelvi végtelent” fogják be; a szavak a vershelyzetleírásban az Énre vonatkoztatva konkretizálódnak, az értelmezés, a reflexió kulcsszavaiként megadott ab- sztraktumok azonban egyszersmind a jelképes jelentések számlálatlan változataira terelik figyelmünket. „Éjjel, ahogy bandukoltam, nyelvét kiöltve / mellém szegődött egy kölyökkutya / ... futott nyomomban. Eltévedt a Hűség.” {Egy kiskutya mellém szegődött). A két pólus közötti távolságot az olvasónak kell áthidalnia, saját élményvilágától függően; a vers olvastán például a hűség „ingyenes cselekedet” voltáról elmélkedhetünk, de a hűség kiszolgáltatottságáról is (a korábbi közösségi élmények kérdésessé válásával ez is nemzedéki élmény), valamint arról, hogy az így „leértékelődött” hűség miért nélkülözhetetlen mégis az ember számára. S mindez az emberi kapcsolatok valamennyiére vonatkoztatható, a közösségi élménytől a szerelemig. A vers értelme költő és olvasó e „termékeny félreértésére” épülő párbeszédből bontakozik ki, ahogy Páskándi maga is sugallja: „O, költő, ússz csak mondataidban: özönös fényben / Te mondataid Egyetlen Hala vagy, ússzál / Hátha kifog valami Végtelen-Értelműség / Olvasó Háló.” {Mondat vize)

E „nyelvi végtelen csábítása” a „valóságos végtelen” érzelmi és intellektuális birtokba vételének kalandját rejti. Ernst Fischer határozta meg az embert „eleven ellentmondásként”, mivel időben és térben véges létezőként a végtelen megismerése és meghódítása vonzza-. Ennek az ellentmondásnak az egzisztenciális tragikuma Páskándi Géza verseiben is fölsejlik: „Két lábamat, hogy gyökeret verjen, / fából faragták. / Csuda-olajjal kentek, de látom, / nem ér fabatkát. / Meghalok én is.” (Ördögvér) A végtelen megragadásának mámora, a lét-élmény idő- és tér-dimenzióinak a végtelenbe tágítása a Holdbumeráng talán leggyakoribb költői témája, mint a Pillangószárnyban: „Pillangó szárnya kivetül / a térbe, a térbe, a térbe. / Felhőkre néz az alázat: / hulljon-e, hulljon-e térdre? / / Pillangó szárnya a mennybe cikáz, / vissza-se- látva, se-nézve, / Rajongó Lenti Alázat / vinnyog, ha jajdul a térde. / / Nyúlok vakon a szárnya után, / s pillangó vére, / mindenség hímpora hullong / ujjam begyére.” E vers-típus fontos stiláris jegye ugyancsak az érzékelhető tényeket megjelenítő szavak és az érzékelésen túli absztakció (az elvontság elmeteremtette végtelene) metaforikus összekapcsolása: pillangószárny és tér,

146