Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve

mindenség és hímpor, illetve ujjbegy. (Állandósult képforma lesz az, ami József Attila költészetében a ritka heurisztikus pillanat nyelvi kifejezése: A hideg űrön holló repül át.”) így szelídül a végtelen az emberi létezést is befogadó mindenségként az érzékeléshez és gondolkodáshoz. De mindig kísért másik „lényege”, a létezést elnyelő' semmi (a végtelen azért is szinonimája a szabadságnak, mert mindkettő' meghatározása paradoxonokhoz vezet), s a művésznek - ,hunyorgó rémülettel” - ezt is meg kell idéznie: „Szigorú hegedűsnő, / állad alatt hullámzik / hűvösülve a Tér, - / ami száll, iszonyodva te nézed.” (.Szigorú hegedűsnő)

A ,hűvösülve” a Holdbumeráng egészének jellemzője lehetne. Élmény- költészet a Páskándié, de minden versében van egy pillanat, amikor - mint műértő a vizsgált festménytől - visszahátrál az élmény közvetetlenségétől a reflexió távlatáig. „Óvom tőlük szemem / hiszen egyetlenem / s még annyi nézni-jó van, / hát nehogy végül / s már végérvényesen / valami eggyen - gyermekként ottfelejtsem.” (Ottfelejteti szem) Felfogható ez a lehetőségekben megfogalmazható teljességnek és a megvalósulások mindenkori partikularitásának ellentéteként - Páskándi lírája, mint e századi modern költészetünk java része, e tekintetben Ady költői világlátását folytatja. Nem közvetlen hatásról van persze szó - ha csak a Holdbumerángban gyakran előforduló nagybetűs kvázi-szimbólumokat nem tekintjük „adys”-nak még akkor sem, ha tudjuk, hogy Páskándi Géza, talán partiumi lokálpatriotizmusból is, pályája kezdetétől szívesen utánzott (öngúnnyal játékossá enyhítve) adys pózokat. (Amikor például a bölcsészkarról egy év elvégzése után átiratkozott a jogra, ezt azzal indokolta, hogy Ady Endre is jogász volt Debrecenben”; gyakran idézte önjellemzésként, hogy „én voltam úr, a vers csak cifra szolga”, s még az idézet „elődjét” is felfedezte egy Batsányi-epigrammában, s ha évődve megdicsért rendszerint így vezette be: „Lelkem, a kor Gusztáv Adolfja”. Sőt ebben a hangoztatottan ateista korszakában - ateizmusára még a börtönévek után, a Holdbumerángban is találunk megerősítést, például Isten című epigrammáját: „Isten... / Mintha a Nílus folyna. / Nekem ő stílus-forma. / Egyébként: / nincsen” - is keze ügyében tartotta a Károlyi-bibliát, képeket, fordulatokat vett át belőle.

De éppen ez az Ady-folytatás jelzi a szakítást a Piros madár közéleti verseinek politikai-ideológiai elkötelezettségével. Az első kötet záróverse - nyilván a szerző és a szerkesztő közös szándéka szerint - még „egyetlen pártra” bízza egyén és közösség sorsát; a Holdbumeráng utolsó verse (hiszen 1966-ban is kellett az „ideologikus” végkicsengés), az Öreg munkások a történelem mellőzöttjeinek nevében emel szót a szabadsághiány ellen, s nem politikai állásfoglalásra buzdít, hanem arra, hogy „szúrjátok át a Végtelen Szívét”, saját alaptémájának igazolását keresve a kollektív történelmi sorsban.

A harmadik kötet, A tű foka a korabeli magyar líra egyik izgalmas kísérlete. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a magyar költészetben jelentős stílusváltás megy végbe, amelynek előkészítésében és kiteljesítésében a kisebbségi magyar irodalmak költői is fontos szerepet játszanak: Páskándi Gézán kívül Szilágyi Domokos, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád, hogy csak egy-egy névvel jelezzem a .határon kívüli”, de összmagyar jelentőségű teljesítmények körét. A költészetre is érvényes tehát, amit e tanácskozáson a nyelv vonatkozásában szóvá tettem, hogy tudniillik kisebbség és anyaország művelődés147