Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve
példakép, József Attila követése is összeköti a nemzedék tagjait. A velem egy- korúak még emlékezhetnek, hogy az ötvenes évek irodalompolitikájának volt egy eszmény-hármasa: Petó'fi - Ady - József Attila. E nemzedék azonban egy olyan József Attila-recepciót kezdeményez, amely a fent vázolt erkölcsi alapon fordul szembe a hivatalos propaganda József Attila-képével. Az iskolában, az egyetemen azt tanították, hogy József Attila a nagy proletár költő', a nagy kommunista költő. Ez a nemzedék felfedezi magának a kései József Attilát, az egzisztencialista József Attilát, a freudista József Attilát. A Kései siratót, a Bűnt olvastuk együtt Páskándi Gézával, a Levegőt! című verset olvastuk együtt, ezt a szabadságról szóló vallomást, amelyet nem lehetett kihagyni a József Attila összkiadásokból, de amelyet tilos, sőt néha büntetendő volt nyilvános alkalmakkor elszavalni az ötvenes években. (Ami megintcsak „leleplezte” e József Attiláért lelkesedő nemzedék előtt a hatalom képmutatását.) Azokat a József Attila-verseket olvastuk tehát, amelyek pontosan ennek a szabadság - tisztaság sóvárgásnak a gerjesztői lehettek. És ez Páskándi Gézát - ami már költői pályája egyéni fordulata - visszavezette a fiatal József Attila szürrealisztikus, szabad képzettársításos verseihez, amit már az Illatok éneke nyáron is példázott, és aminek bizonyítására a Piros madárból a váratlan és játékos, józsefattilás asszociációk egész csokrát lehetne idézni. Mutatóba csak egyet: „Cicuberka bolyha, / csibepehelybársony, / ilyen lesz majd egyszer / a simogatásom.” A stílusnak egy másfajta iskoláját fedezik fel e kísérletek a József Attila-versekben, mint amit a hivatalos irodalompolitika a „proletárversekből” kikövetkeztetett. Az 1966-os Holdbumeráng című kötet Páskándi Géza jelleme erejének dokumentuma is. A benne közölt versek jó részét a börtönben írta a költő, illetve fejben komponálta, mert aligha volt mindig papíija, ceruzája hozzá. Azt hiszem - filológiai fogódzók híján persze csak találgatom -, hogy e kötetben három versréteg van; egyik a börtönben keletkezett versek sorozata, a másikat a költő 63-as kiszabadulása után írott költemények alkotják, a harmadik pedig azokból a versekből tevődik össze, amelyekben az anya, a keresztanya s a szatmári szülőföld emlékképei folytatják a Piros madár nagyteijedelmű verseinek tematikáját. (Elsősorban a Táncos liánok ciklus darabjai sorolhatók e csoportba.) Lehet, hogy a Piros madár nyomdába adása után, de még a letartóztatás előtt keletkezett - vagy a Piros madárból egyszerűen kimaradt - fiatalkori versek egy része, esetleg emlékezetből részben újraírva szintén bekerült a ciklusba. Lényeges azonban, hogy a börtönben töltött hat év, mely az alkotó kiteljesedést megszakíthatta volna Páskándi Géza pályáján, nem törte meg sem költői becsvágyát, sem tehetségét, még kevésbé erkölcsi tartását. Ennek bizonysága Hunyorgó rémülettel című verse, mely egy hasonlattá szublimálva rögzíti a börtönből kilépés pillanatát. Témája látszólag távol esik ettől; egy Van Gogh kép látványa indítja el a költői meditációt, s itt olvashatjuk a hasonlatot: „Mert jaj gyanús ez a fény, ez a szín, mint a rabnak, / ki körüllesvén szorongva érzi magát szabadnak, / midőn mögötte maradtak a cellák.” (Páskándi Géza hosszú évekig közeli barátainak sem beszélt börtönélményeiről; azok a stílus ilyen kerülő útjain jutottak verseibe.) De túl e személyességen figyeljünk az azonos jelzőkre - „hunyorgó rémület”, „hunyorgó szabadság” -, melyek egy ellentétként is felfogható szópárt (rémület és szabadság) alkalmi, kontextuális szinonimává változtatnak. A vers nem 144
