Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Láng Gusztáv: Páskándi Géza első három verseskönyve
mondja el, hogy miért e „szinonirnitás”, de támpontot nyújt következtetéseinkhez; mert a szabadság felelősség is. Van egy felsorolás a versben, amelyben színekről van szó, s ezek - a Van Gogh-kép színeitől eltérően - mind tárgyazonos színek: „piros alma”, „zöld ág”, „barna venyige”. Sőt melléjük más „tárgy-azonos” tulajdonságok is kerülnek: a venyigével „fenyítenek”, a piros alma „édes”. E színekről mondja a vers, hogy nem döbbentették meg a fiatal költőt, mert „az elme kívül maradt a bűvöleten”. Ebből kiderül, hogy a Van Gogh-kép színei azért meghökkentőek, mert amikor más színűnek mutatja a művész a valóságot, mint ahogy természetesként megszoktuk, akkor megmozdítja az elmét is, s ebben a pillanatban értelmeznünk kell a képet, és rajta keresztül a valóságot. A művész újraalkotja a világot, ezzel értelmezésre késztet, és ez az értelmezés felelősséget jelent. Veszélyes szabadság ez tehát, a gondolkodás szabadsága, az értelmezés szabadsága. A fény, amely szintén konnotálja a tisztaságot, de az ész, a gondolat világosságát is, és a bűvöletes, gondolkodásra és „fény-érzékenységre” szoktató művészi színek együttesen hirdetik ezt az ars poeticát, amelyet a börtönből szabaduló Páskándi Géza magáénak vall. A „cellákból” szabadulás ezért a „természetes”, azaz konvencionális, készen kapott világ-értelmezésből, az előregyártott eszmék és ideológiák fogságából való szabadulás jelképe is, ami egy diktatúrában nemcsak a gondolatainkért vállalt elvont felelősség kockázataival jár, hanem valóságos veszélyekkel is. Erre céloz egyik epigrammatikus költeménye is: „Rekedt Armstrong, meghűlt rokonom, / dalolj, mert ősi torokrák a dal.” A kockázat, a veszély ilyenformán mindig a költészet kísérője a Holdbumeráng alkotásról és művészetről szóló verseiben. A börtönben írott verseket én elsősorban az említett epigrammákban keresném, amelyek összefoglaló cikluscíme Nyulak miatyánkja. Ezekben található a legtöbb groteszk ötlet; a címadó vers például így kezdődik: ,A nyúl miatyánkja rövid. / Az ámen előtt lelövik.” De ott a másik kétsoros: „Hullott szerszámok csendélete / álmodja a holnapi munkát.” Szerszámok alighanem csak a börtönben jártak a költő kezében, a téma alapján sorolhatjuk tehát a börtönversek közé. De érdemes itt is felfigyelni a nyelvtani-verstani játékra. Két sorba tördelni egy mondatot azzal jár, hogy a sorokat is önálló, mondatértékű egységnek érezzük; ezt a „szelíd”, a szintagmákat egy sorban hagyó áthajlás is sugallja, hiszen az összetartozó mondatrészek „éles” elválasztása éppen a sor befejezetlenségére hívná fel a figyelmet. Van tehát egy rámutatóazonosító kijelentésünk, melyben a „csendélet” állítmány; ezt követi a másik, a megszemélyesítő állítmány, az „álmodja”. Ha azonban a sortagolás mellőzésével csak a központozást követem, egy feszes mondatot kapok, melyben a „csendélet” az alany. Akétféle olvasat hangulati különbsége nyilvánvaló; ez a kétféle ,grammatizálhatóság” már A tű foka hasonló nyelvi kereséseit előlegezi. (S talán a metafora-ötlet távoli forrására is ráismerhetünk; a fiatal Páskándi egyik kedvelt idézete volt e két József Attila-sor: „Piros kisdedet álmodik / a vasöntő az ércformába.”) Sőt még ars poeticát is csinálhatunk belőle, ha kicserélünk két szót. „Hullott szavak csendélete / álmodja a holnapi versetEz is lehet a versbeli kép mögöttes jelentése: pihennek ugyan a szavak, nem „dolgozik” ugyan velük a költő, de bennük ott „álmodja magát” a holnapi, a még meg-nem-írott vers. Erre a feltevésre a Holdbumeráng nyelvről szóló versei jogosítanak fel. A 145
