Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Baán Tibor: "A dolgok arca"

E percen is majd átzuhansz, mint árkon átzuhant az eszmélet szava: az ég mögött egy másik ég, s világién a poklos partok pőre ostroma.

Mert kert alatt és túl a borbolyáson róka jár, a settengő veszély - Mert önmagadban nem-éned határolj a csillagtalan, „lény nem lakta Ej”.

A Vörösmarty idézet intarzia-szerű beillesztése a versbe (illetve más esetekben a Kavafisz, Paul Celan, Vergilius, Bertók László stb. utalás és/vagy mottó alkalmazása) mindenképp említésre méltó. A költő ezzel az eljárással rejtett szellemi kapcsolatokra hívja fel a figyelmet. Többek közt arra a lélekcserére is, mely a jelent és múltat összeköti. Ennek megfelelően Az Ej című versben szereplő Vörösmarty idézet a szövegkörnyezetnek köszönhetően különös csengést, huszadik századi létfilozófiai jelentést kap. De a jelen és a múlt közötti közlekedést szolgálja az a körülmény is, hogy Pék verseiben épp a sajátos költői szókincsnek köszönhetően, mint ezt néhány ritkábban használt szó, szóalak, hangulátos szókapcsolat is jelzi (pl. kegy, hites, csapát, mécs, kálit, tört had, rongyolt hit, csillag üszkösültén stb.) az elmúlt korok - kitüntetetten a romantika - alaksejtelmeivel találkozunk. Mindezen túl érdemes megfigyelni, hogy az alkalmazott költői képek döntő többségükben egy-egy lélektani helyzet, állapot kivetülései. Leggyakrabban az űzöttség, a menekülés, a sebezhetőség állapotában pillanthatjuk meg a lírai hőst. Például így: „s ki bújdokolt a sáson / bujdokolt a nádon / honnan szökött tudom / mivé lett már látom / önmaga talánya / visszhangtalan vészjel / semmitő semmiben birkózó a késsel” (Veduta). Máskor pedig így: „Mögöttem csahosok egy / vérrel szegett vadcsapáson / Szökve szököm Folyó parton / álom-öblöm meg se látom / Téli bálból nyári dérbe / mindig csak egy benső tájon / Menekítem mint a vadnyúl / álomból lett örök másom” {Mint a vadnyúl). Az idézett versek lírai énjének menekülése a népdalok és napballadák örök tájait ugyanúgy felidézi, mint a kurucköltészet archetipikus szituációit. Érthető módon e stiláris jegyek történelmi jelentésrétegeket kapcsolnak a közléshez. Annál inkább, mert a menekülő nemcsak magáért perel a felső hatalmasságokkal: „Lepcses szájú latrok hogyha / tátogják a semmit - / Uram add, hogy ne kiáltsam / mindannyiunk vesztit! // Ha mint Jób, majd elátkozom / születésem napját, / lesz-e szám itt számba venni / hitek elmúlását..? {Fától fáig) A költő, miközben a létet támadó semmivel, a könyörtelen elmúlással birkózik, saját korának hitványságát is észleli, önvizsgálatra szólít, s ezt önmagával kezdi, mikor így ír: „forradalmam hitványkodik - / tüze kihúnyóban” (Húzza a tél). Máskor pedig így: „Azt hitted, hogy több leszel magadnál, / ragyogás, mi éjen átszakad, / és hitted még, hogy az vagy, aki voltál / a tépett őszi lugasok alatt. // De nem lettél, csak szélsodorta gally, mit / isten végül útszélen feled egy völgyben, ahol ifjúságod alszik...” / Azután /. A lírai önvizsgálat során a költő a hiteles etikai mércét keresi, mellyel nemcsak az egyén, hanem a létezését meghatározó korszak is megítélhető. Erre ugyancsak szükség van, mert a Napló című vers tanúsága szerint: „Mécses sem világít // Akik meg1349