Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Baán Tibor: "A dolgok arca"

tagadtak bűneinket tartották csak számon”. Ez a fajta végzetes egyoldalúság, értékzavar, értékhamisítás a közép-kelet-európai kis népek történelmének különösképpen tragikus epizódjait idézi elénk. S az idézett vers folytatása - nyilván a határainkon túli magyarság megpróbáltatásaira utalva - jere- miádák keserűségével panaszolja a helyzet megoldatlanságát: „Testvér népünk messze / elnyargalt a széllel / s csupán a farkasok jónek országlásra”.

Az értékek válságának kísérő' érzelme számos esetben a tehetetlen düh, a lázadás, melyben a költő a bibliai Jób logikájával Istent teszi felelőssé a kialakult helyzetért: „Isten mulatsága / szó vermében kicselezett / hazád hallgatása” (Isten mulatsága). Mindezzel együtt a költő jobbító szándéka, küldetéses hite töretlennek mutatkozik. Ezt igazolja a kötet címadó versének a Havak táncának zárása, melyben a tragikum vállalásának és feloldásának lehetősége is fölmerül:

hisz le ástál a tele vénybe rontott ünnepért a végső percekig bár nem tudod hogy havak táncát ropva a töltámasztott mire születik

A verstörténés - s ez az új versek nagyobbik részére igaz - szinte azonnal elveszti anyagiságát s jelképes jelentést nyer. Jelképszerű az „ásás” gesztusa a „televénybe rontott ünnepért” ugyanúgy, mint az elmúlást megérzékítő „havak tánca” s nemkülönben a bibliai utalás. Ez a fajta jelképiség határozottan kedvez az érzelmi és etikai minőségek zenei hatást keltő össze- ötvözésének. S ezen a ponton érdemes rámutatni arra, hogy Pék Pál versei - többek közt az ütemes jellegű magyaros verselésnek s az ezen át- meg át- sejlő időmértéknek köszönhetően is - nem utolsó sorban hangzásélményt keltenek. Olyannyira, - s itt Határ Győző egyik megállapítását idézem, mely akár Pék Pálról is íródhatott volna - hogy „még néma olvasásban is tapintjuk dobhártyánkkal a vers hangtestét... A hangzó költészetnek ez a bongása- csengése harmadfélezer év óta modern”. Az elmondottakat példázhatják — túl az eddigieken - a kötet megrendítő szépségű szerelmes versei, köztük a Fogyhatatlan benned a varázslat. így indul:

Szél fúj át az orgonákon akkor, kitárja, csukja minden házadat, s mint hegygerincen csillagmáglya, lobban sugárzik ránk egy földalatti Nap.

A szerelem e küzdelmesen nehéz, pokoljáró költészetnek valóban - Vas István kifejezését használva - „földalatti Napja”. A tragikumot ellensúlyozó derű esélyét azonban folyamatosan rombolja az elmúlás sejtelme. A Rét bohócá-ban a költő már a volt utáni van örökkévalóságát méri fel:

1350