Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Bohár András: Céltalan gondolkodás avagy az örök jelen kábulat

jelen, mindig valamilyen közvetítettség révén hangol bennünket más és más mozgásformák követésére. Ezzel nemcsak a történetet, az önmagát szemlélő ember cselekvését és defektusait hozza látóterünkbe (Narcisszusz, Joan), s nemcsak a kultúrszínjátékok arisztokratikus-katolikus narrációit fordítja színéről a visszájára (láthatjuk ezt a püspök, a fiatal püspök és hercegnő rejtélyes erotikus kapcsolatánál, önazonosságkeresésük rejtélyei kapcsán), de azt is láttatja velünk, hogy az önértelmek keresése hiábavaló. Ám mégis ezek a hiátusok, repedések érzékeltethetik a szeretet-relációk természetét, legyen szó a velencei Szent Márkus bazilika szoborcsodájának blaszfémikus esetéről, esendőségünk dokumentumáról, vagy a szeretet mélységéről, ahol a világ még lehetetlen, s az isten önmagában létező, s amelyhez képest minden jelenvaló viszonyunk árulás, bűn, álnokság, szentségtörés.

(„isteni” bölcselettöredékek) A monológ-dialóg játékok dinamikája és a szeretet relációk biológiától teológiáig húzódó horizontja együttesen vonzzák azokat a kérdéseket, amelyeket Szentkuthy ismételten hozzáférhetővé tesz számunkra. A megfigyelés tárgyi objektivitásra koncentráló eidosza és a mibenlétre kérdezés közötti feszültség jelzi az első problémát. Szentkuthy irodalom és filozófia között ingázó diskurzusformája hol a fenomenológiai beállítódás semleges objektiváció igényét érvényesíti szisztematizált pontossággal, hol a közvetítés által létrehozott tradíció és létmegértés hermeneu- tikáját formálja egyedi poétikus módon.4 Szentkuthy az újkori ráció és empíria bölcseleti hagyományait továbbgondoló poétikájában a következőképpen fogalmazódik meg egy jelenségszintű leírás oksági összefüggéseinek feltárása: .Miközben barátnőm vagy anyám szemével szinte rámákat légies tokjait simogatta a szirmok rabszolgaként hozzájuk hű szépsége köré, azalatt én ezeket a néhol sötétebben, néhol világosabban jelentkező foltokat lestem a szirmok tövében, mintha a banális élet minden pillanatban eldönthetné a geometriai szépség álarcát. Mert a virág mint szépség, csak álarc az igazi „biologikum”, mint vak nonsens fölött. Az emberek virágokkal vigasztalják egymást, ami teljesen érthetetlen számomra: ugyanaz mintha kísértetekkel, halál-jóslatokkal vagy kígyó-istenekkel kedveskednének egymásnak. Pedig a virág mindig az élet leginkább ellenünk irányuló ellenségességének leleplezéssé, a legárulóbb Non-stigma, a lét mint gyógyíthatatlan bőrbetegség.” Tegyük hozzá, hogy ez a szentkuthys-fenomenológia az életvilág át-po- etizált tematizációját is célba veszi, s ezáltal előkészíti az értelmezés komplementer hermeneutikai jellegzetességeinek kibontását. Mert a megfigyelésleírások halmaza, „zoológiai-ontológiai” természete minduntalan felfeslik, megközelíthetővé téve az alaphoz való eljutást. Az élet így ráció és káosz, nyelv és gondolat, érték és öntudat sematikus váza köré rendeződhet: s megfogalmazódhat a gondolkodásra irányuló egzisztenciális indíttatású antropológiai kérdésfeltevés. Mehet-e a gondolkodás révén valahol máshova is eljutni onnan, ahol az ember éppen van?” - A „céltalan gondolkodás”, a maga nyers anyagszerűségével, léhaságával és erkölcstelenségével minden esetben kiin4 Szentkuthy már 1928-ban megismerkedett a kortárs filozófiai áramlatok (Husserl, Heidegger, Jaspers) alapműveivel, s ez konkrét formában is beépült a Prae nagyszabású munkájába, s át-poetizált alakban a későbbiekben is jelen volt ez filozófiai rellexivitásra való törekvés, amelynek kibontása külön dolgozat tárgya lehetne.

1344