Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Bohár András: Céltalan gondolkodás avagy az örök jelen kábulat

különbözőség meghatározhatatlanságaként áll elénk. Ennek fényében Alki- biadész monológjai életről, halálról, látványról, nyelvről, gondolatról nem egyebek, mint a mindenkor-másként-értés lehetőségi feltételeinek kutatásai. Bármikor megszakítható és újrakezdhető a szemlélődés, a molológ-dialóg játékok NON-perspektívájának kidolgozása. S hogy mennyire játékos mindez és aszkézistől eloldott, azt magunk is érzékelhetjük, amikor ismételten megújuló szembesüléseink kapcsán nem tudjuk eldönteni, hogy a szövegek, a formálódás aktuslenyomatai a mindenkori művészeten kívüliség nagyformátumú alegóriáihoz köthetőek-e, mint azt többször is nyilvánvalóvá teszi Szentkuthy, avagy ez is csak az írói póz kifinomult poétikai tartozéka.

(szeretet relációk) Az emberi ittlét mindenkori „negatív” viszonyítási alapjaként rekonstruálandó szeretet olyan fokú dimenzionáltságra tesz szert Szentkuthynál, amely a teljességigény kísértésében fogan. Az abszolút szeretet lehetősége és lehetetlensége, a puszta biológikum önmagát minősítő érzékisége és a szerelem relációs viszonyrendszere, férfi és nő komplementaritása, egymást kizáró jelenvalósága éppúgy átjárja a fogalom megjeleníthetőségének kísérleteit, mint az Abszolútumra, Istenre való vonatkozta- tottság. „Mennyire abszolút a szeretet a világban, s miért ily abszolút lehetetlen? Vagy talán a „szeretet” élménye semmi egyéb, mint a világ ellenséges „NON”-szerkezetének tehetetlen, gépies, negatív utóképe a lélekben? A szeretet bambán témára éhezik, pedig ő maga a témátlanság koronatanúja s fogható bizonyítéka?” Az írói, pszeudo-írói szerep mögüli kitekintés és kérdezés jellegzetes felütése az előbbi kérdéssor. Mert ott van benne a transzcendens viszonyítási pont mindenkori keresése, s a konkretizáció igényének szükségessége.

S ennek kapcsán ismét fontos egzisztencia-motívumokat rajzol meg Szentkuthy. Az idő élet és halál között zajló misztériumjátékában a jelenlét virágló-pazarló tavasza, a jelenlét isteni graviditása” érzékelteti a „szeretet nagy mániájának” mindenkori fenoménjét. Amelyben a van és a szeretet teljesen egyértelműek, s a meztelen ember azonos a szeretet-nélküli nemlétezéssel. Ha ehhez hozzákapcsoljuk Szentkuthy természetes teológiaibiológiai megalapozottságú erósz értelmezését, akkor láthatjuk a Narcisszusz alakjában megtestesített azonosságkeresés különböző fázisait az onániától a naturális férfi-női szexuson át egészen az evangéliumi szeretetig ívelő fejlődésrajzig, s az ezt követő újabb paradox szeretet-szerelem reláció megfogalmazását.

A biológiai katolicizmus magától értetődősége, éppúgy megfogalmazódik, mint a ráció által tételezetté. Ám ez mégsem a hagyományos dogmatikai értelemben megfogalmazható eretnekség. „Az én ’eretnekségeim’ tehát lényegében abban állnak, hogy elfogadom az emberi tényt: a lélekben semmiféle gondolat, sem elv nem állhat meg mereven; annak végtelen tükrözése, változata keletkezik, oly módon végtelenül, hogy egészen komolytalanok az alaphoz, a kiindulási témához viszonyítva. Éppen a gondolkozás ’tökéletessége’ bizonyítja teljes használhatatlanságát és értéktelenségét: mindig újabb és újabb logikai perspektívák támadnak, véglegességet nem ismer az agy. Az eretnek pedig az, aki hisz a végleges gondolatban.” Ez azt is jelzi, hogy Szentkuthy tradíció-szeretet, relációja sohasem a maga közvetlenségében van

1343