Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Bohár András: Céltalan gondolkodás avagy az örök jelen kábulat

Szentkuthy-műforma folyamatos és körkörös dilogizációiba, valamint a szeretet és Istenélmény fogalomvariánsainak világába, amelyek a későbbiekben kidolgozandó pszeudó-történeti művek jelentés-összefüggéseit éppúgy más kontextusba helyezik, miként a Breviárium hömpölygő barokkos avantgárdját.3

(monológ-dialóg játékok NON-ja) „A kézenfekvő valószínűség az volna - írja Szentkuthy -, hogy a földi tárgyaknak folytonos NON-jába való harapás majd „fölemel” e földről, átvezet egy magasabb, abszolútabb világba, a rekom- penzációk platóni asztalához, - pedig nem volt így soha, mert éreztem, hogy kérdés és felelet nem összetartozó dolgok, vagy ha összetartoznak, akkor úgy, mint élet és halál: ha halál van, akkor már nincs élet, ha kérdés van, akkor már nincs válasz.” Két alapattitűd jelenlétét érzékelhetjük már ezeknél a bevezető gondolatoknál is. Elsőként a megismerés negatív formatartalmainak szimbolizációjára figyelhetünk, amelyet úgy fejez ki, a mindent magába olvasztó NON tagadás-effektusa, hogy egyszerre igényli a komplex és polarizált megjelenési módok együttlétezését és ugyanakkori tagadását. Ennek azonban csak egyik lehetséges következménye a kézenfekvő platonizáló sztoikus beállítódás kinyilvánítása. Mert a háttérben ott találhatjuk a körkörös hermeneutikai érvelésnek a nyomait, ahol a kezdethez ugyan mindig visszatérünk értelmező monológ-dialógusaink kapcsán, de ez a visszatérés már nem azonos az előző kezdettel.

S hogy mennyire ez a mindent-kérdező, választ-váró szövegeződés hatja át a Szentkuthy műveket arra az is példa, ahogy az egymásra torlódó reflexiók érzékeltetik az univerzum lényegi megragadásának lehetőségét. Az „istenhez való emelkedettség” és a „földhöz kötöttség'’ egybetartozása, a szeretet titoktémájának kimondhatatlansága együttesen érzékeltetik Szentkuthy makacs késztetését, hogy arra a bizonyos relációra, amely zárójelbe teszi a tárgyi tartalmat, minduntalan rákérdezzen. Ám ez azzal a következménnyel jár, hogy újabb és újabb elméleti-történeti hálórendszer kifeszítése válik szükségessé. Mind a burjánzó teória-variánsok, mind a hétköznapi blaszfémiák fónnakad- nak a hálón, s jelzik a tradicionális irodalmi műforma és művészetfogalom kritikáját: „ Felvetődik az irodalmi aszkézik kérdése: a nagy író éppen az, aki legyőzi a test által örökké transz- és deformáló témaválasztásokat, és vérző erőfeszítéssel a rajta kívülálló műhöz hű, nem pedig az ő testében lévő „testmimikrihez”. Számomra ez lehetetlen, mert művek nem érdekelnek: az irodalom, mint irodalom teljesen idegen.” Azaz mégsem, mert a következő bekezdés mégiscsak a két pólus között paradox feszültséget mondja ki, mikor megfogalmazza alternatíváját: „vagy a mű, vagy én”, „vagy evilág (ez a mű) vagy Isten (ez szervezetem biológiai hullámzása)”. S az öncáfoló eredmény, még ha irodalom névre is hallgatna, akkor is csupán biológiából és teológiából táplálkozna, mivel a megértéshez: „nem az ’irodalom’, nem a szerkesztett mű vagy ’könyv’ segít, hanem a legelemibb állatok mozgása, s az Isten erkölcsi terve az emberrel.”

Az élet folyamatossága és reílexivitása Szentkuthy olvasatában az örök

3 Ennek össze függéseit értelmezem a Szentkuthy-interpretáció barokk metszetéhez című közzétett írásomban. In. Lehetséges barokk. Limes különszám Tatabánya 1996.

1342