Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Tóth Péter: "Vakon tapogatózom egy ismeretlen világban..."
9. Weöres Sándor Fülep Lajosnak Csönge, 1939. aug. 10. Mélyen Tisztelt Professzor Úr! Hálásan köszönöm a szíves és kedves sorokat. - Eltűnődtem azon, hogy Professzor Úr szembeállítja a két tételt: „mindegy, miről ír valaki, csak jól legyen megírva” és hogy „csak olyan mű igazságában hiszek, amelyik az író egész mivoltában és életében gyökerezik.” Szerintem a két állítás közt nincs contradictio, csak az első tétel hiányos és kiegészítése éppen a második tétel (de csak részleges kiegészítése; szükség lesz még egy harmadikra is). Először hadd bizonyítsam az első tételt, mely két tagra oszlik. „Mindegy, miről ír valaki”: ha ezt el nem fogadjuk, vállalnunk kell a pontos kicövekelését annak, hogy miről szabad írni. „Csak jól legyen megírva”: ha a mű jól (és szépen) van megírva, ehhez semmit hozzá nem adhatunk, hiszen a jónál, szépnél magasabb fogalmunk nincsen. A tétel tehát bizonyítható, de második fele hiányos; mert kérdeznünk kell: mikor van jól megírva? - Talán akkor, ha a kifejezésmód pontos és a külsőforma hibátlan? Nem: hiszen akkor pl. a szabályos Ábrányit, Endrődit el kéne fogadnunk, már pedig munkásságuk alig okozhat műélvezetet; viszont pl. a sokszor dadogó és hibás-formájú Vajda János-verseket el kéne utasítanunk. - Vagy akkor van jól megírva a mű, ha az írójának egész mivoltában gyökerezik? Erre igennel felelhetünk: mert ha az író nem a saját mivoltából vájja elő a művét, csak a máséból veheti, a már meglévőből, ezzel pedig szükségtelen munkát végez. (Persze más eset, ha a saját benső-tartalmának kifejezéséhez vesz mástól eszközt, mint Goethe; és ha a már-meglévőt arra használja, hogy önmagából hozzáadjon, mint Shakespeare). De ha a mű az írónak egész mivoltában gyökerezik: következik-e ebből, hogy jól van megírva? Nem: mert ha önmagából csak szokványosat tudott venni, akkor a mű nem szép, nem jó; ha olyat adott, ami nem gyarapítja a nélküle már meglévőt, akkor nem adott semmit. Szükséges tehát, hogy amit a művész önmagából merít, az valami csak-egyszeri lényeget, senki mástól nem származható többletet jelentsen. Összegezve a dolgot: Mindegy, miről ír valaki, csak műve jól legyen megírva; és akkor van jól megírva, ha a mű a szerzőnek egész mivoltában gyökerezik és ha a szerző önmagából valamely csak-egyszeri többletet tudott meríteni. Az ilyen mű szép; s minthogy a szerző önmaga mélyéről merítette, tehát igaz; és ami szép is, igaz is, az szükségképpen jó. Mégegyszer visszatérve arra, hogy „csak olyan mű igaz, amelyik az író egész mivoltában és életében gyökerezik”: ez bizonnyal elfogadható, mint a művészet egyik organikus alaptörvényének felismerése; de mint parancs, veszélyes, sőt mérgező. Hiszen ez a tétel a spontaneitás parancsa - és lehet-e kívülről parancsolni a spontaneitást? A művészek, minthogy intuitív alkotó-munkával vannak elfoglalva, többnyire nem vesződnek azzal, hogy logikusan gondolják végig a feléjük- áradó szabályokat, hanem kinyilatkoztatásként elfogadják, vagy puszta ellenszenvből el nem fogadják. Eppezért sokkal helyesebb afféle szabályt hangoztatni a művészek előtt, hogy „mindegy, miről ír valaki, csak jól legyen 1297
