Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - D. Molnár István: Magyar sors 1918 után és a lengyel írók
A szerzőt az irodalomtörténetírás még a közelmúltban is elmarasztalta „érzelmi konzervativizmusa” és „az időszerű társadalmi problémák megértésének hiánya” miatt. Tárgyalt könyvében akad politikai naivitás, ám aligha érdemel bírálatot a magyarságot ért sérelmek, illetve igazságtalanságok hangoztatásáért - főleg mert még csak nem is céloz az erőszakos vagy akár békés határrevízió szükségességére. A kevésbé érett ifjúságnak az ismeretlen Janina Osinska Na Jamboree (A Jamboreen, 1934) írt kis riportkönyvet. Benne érthetően eresebb a beszámoló jelleg (és talán Kossak túl hű követése is). Természetes, hogy a különböző nemzeteket összekötő barátság eszméjének akarja megnyerni fiatal olvasóit, de a felnőtt érdeklődő néhol észreveheti a konfliktusokra való utalásokat is. O sem mulasztja el a magyar-lengyel közeledés szükségességének hang- súlyozását. Hasonló példát a magyarokat ért igazságtalanságot hangoztató, szintén ismeretlen költőnél, Zygmunt Józefowicznál is találunk. A régen elfelejtett Konrad Wrzos (eredetileg K. Rosenberg, 1907-1974) a 30-as évek dinamikusan fejlődő riportirodalom jelentős képviselője. Ausztriai, magyarországi és balkáni riportjait (1935) a potenciális tűzfész-keket jelezve, Wulkany Europy (Európa vulkánjai, 1936) címen adta közre. Három budapesti interjújában (Wegry i swiat - Magyarország és a világ, U regenta Horthy - H. kormányzónál, Czy powrócza Habsburgowie? - Vissza-térnek-e a Habsburgok?) sok teret szentelt hazánk sorsának, anélkül, hogy saját, akár közvetett álláspontját éreztette volna. A tényeket - elsősorban a Gömbös Gyula miniszterelnökkel és Kánya Kálmán külügyminiszterrel készített interjújának bevezetésében - felsorolta. Nem hagyott kétséget az iránt, hogy beszélgetőpartnerei egyes területek visszaszerzésére törekedtek és alapvetőnek tartották a határokon túli magyar kisebbség helyzetének javítását. Úgy tűnik viszont, hogy kételkedett a magyar politikai vezetés Jugoszlávia iránti békés szándékaiban. Wrzos nagyra értékelte Horthy külső megjelenését, főleg pedig erkölcsi tartását, a posztján mindvégig kitartó, kötelességeit minden helyzetben teljesíteni akaró embert, aki egyértelműen rokonszenves számára. Egy neves kritikus, K. Górski a kelleténél több kiporciózott hivatalos frázist talál az író riportjaiban. Ez részben így van, de - legalábbis magyar szemszögből - sok érdekes, kevéssé ismert vélemény fedezhető fel bennük. Például hogy Horthy képekben fejti ki gondolatait, amelyek tartalmukat tekintve történetfilozófiai vagy filozófiai természetűek, és egy sokat látott és átélt ember agyának szüleményeit. Nem érzem frázisnak azt sem, ahogy Wrzos közli: A kormányzó a magyarság évezredes küzdelmét említve arra hivatkozott, hogy az Aranybulla alig fiatalabb a Magna Chartánál, a magyar országgyűlés az angol parlamentnél, létrejöttükkor annyi magyar élt a földön, amennyi angol, amely ma nagy nemzet - szemben a harcokban számát, de nem életképességét tekintve megfogyatkozott magyarsággal. Újdonságként hat, hogy az ország nehéz helyzetét elemezve egyértelműen olyan szerencsétlen háborúról beszél, amelyben a nemzetnek eleve csak vesztenivalója volt, elvenni pedig senkitől semmit nem akart. Egy, bár rövid passzusból az érezhető ki, hogy Horthy büszke az ország háború utáni szellemi újjáépítésére, amit összegzésében a szerző el is látszik fogadni. A Habsburg-restaurációt mint érdekes, ám nem időszerű kérdést alaposan körüljárja, mert sikerült beszélgetnie a legfontosabb budapesti (és 1284
