Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka
alapján Dzsingisz kán két kategóriába sorolta az embereket. Az első típushoz tartoztak azok, akiknek fontosabb volt az anyagi jólét és a biztonság, mint a becsület és a méltóság, ezért hajlamosak a gyávaságra és az árulásra. Ha ilyen ember behódol vezérének, van akkora ereje és hatalma, amivel megfoszthatja őt vagyonától, sőt akár az életétől is. Reszket előtte. Ura mögött nem lát semmit, csak személy szerint neki rendeli alá magát félelmében, vagyis lényegében nem urának, hanem a saját félelmének hódol be. Ha cserben hagyja vagy elárulja urát, az ilyen ember úgy gondolja, ezzel megszabadult attól az egy valakitől, aki hatalmában tartotta; de mivel ezt mindig félelemből vagy számításból teszi, ugyanúgy rabja marad a saját félelmének, az élethez és az anyagi javakhoz való ragaszkodásnak, sőt még mélyebbre süllyed rabságában. Hitvány, aljas, rabszolgalelkű emberek - Dzsingisz kán megvetette és irtotta is könyörtelenül az ilyen alkatokat. Hadjárata során nem kevés királyt, fejedelmet és kormányzót taszított le trónjáról. Az uralkodók bizalmasai és fővezérei közt majdnem mindig voltak hitszegők és árulók, akik átálásukkal megkönnyítették Dzsingisz kán győzelmét. De ő nem jutalmazta meg az árulókat szolgálataikért, ellenkezőleg, a nagy hódító, ha legyőzött egy királyt vagy fejedelmet, kivégeztette azokat a főurakat és fővezéreket, akik elárulták urukat. Pálfordulásuk bizonyította, hogy rabszolgalelkűek, ilyen embereknek pedig nem volt helyük Dzsingisz kán birodalmában. És fordítva, minden új királyság vagy fejedelemség meghódítása után Dzsingisz kán megjutalmazta és maga mellé állította azokat a harcosokat, akik mindvégig hűségesek maradtak a meghódított ország trónjáról letaszított uralkodójához, még akkor is, amikor a hűség nyilvánvalóan hátrányos és veszélyes volt rájuk nézve. Mert az ilyen emberek állhatatos hűségükkel bizonyították, hogy ahhoz a típushoz tartoznak, amelyre Dzsingisz kán a birodalmát akarta építeni. A kán nagyra becsülte az ilyen alkatú embreket, mert becsületüket és méltóságukat előbbre valónak tartották, mint a biztonságot és az anyagi javakat. Nem félnek attól az embertől, aki elveheti életüket és vagyonukat, de nem mernének olyan vétséget elkövetni, amire rámegy a becsületük, elveszítik méltóságukat, de nem mások szemében (hiszen nem félnek a gúnykacajtól és az elmarasztaló ítéletektől, mint ahogy általában az emberektől sem félnek) - ők önmaguk bírái. Sajátos erkölcsi kódexhez tartják magukat minden pillanatban, ez írja elő nekik, mit tehet meg egy tisztességes ember, ha ad magára; ezt a kódexet mindennél többre tartják, szinte vallásos tisztelettel veszik körül, isteni parancsnak tekintik, megsértését nem viselnék el, mert akkor önmagukat kellene megvetniük - az pedig rosszabb, mint a halál. Tisztelvén önmagukat tisztelnek másokat is, akik szintén ezekhez a törvényekhez tartják magukat, különösen azokat, akik már tettekkel bizonyították, hogy a végsőkig kitartanak elveik mellett. Megtartják belső erkölcsi kódexük parancsolatait, mintha ezek megszegésével elvesztenék arculatukat és emberi méltóságukat. Ők feltétlenül vallásosak, a világ rendjéről kialakított felfogásuk szerint mindennek megvan a maga helye, Isten akaratától függ, kinek mi a dolga, kötelessége. Ha ilyen lelki alkatú ember engedelmeskedik közvetlen elöljárójának, nem személy szerint neki, hanem az Isten akarata szerint felépülő hierarchiában elfoglalt helye szerint őt megillető hatalomnak rendeli alá magát; közvetlen elöljárója személyében egy magasabb rangú elöljáró pártfo- goltjának engedelmeskedik, aki még magasabb rangú személy alárendeltje és 1261
