Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka
arra, hogy valamiféle külső államalakulathoz csatolják. Ezek az országok ősi nemzetállami és kulturális hagyományokkal rendelkeztek, kulturális kisugárzásuk behatárolható volt. Igaz, miután egyesítette őket Eurázsiával, Dzsingisz kánnak lehetősége nyílt arra, hogy gazdagítsa az általa létrehozott eurázsiai államot e régi ázsiai kultúrák bizonyos elemeivel, felhasználva Kína, Perzsia és India kulturális értékeit és kisugárzását anélkül, hogy alárendelné magát bármelyik említett ország politikai hatalmának, sőt ezeket az országokat is fennhatósága alá vonja. így hát Eurázsiának is volt némi haszna ebből. De Ázsiának hatalmas károkat okozott, mert a mongol hódítás kiszakította Ázsia különálló egységeit befelé forduló, elszigetelt létformájukból, e külső beavatkozás megváltoztatta történelmüket és hosszú ideig akadályozta további kulturális fejlődésüket. Persze nem maradhatott fenn hosszú ideig az az állapot, hogy a mongol hódítók elfoglalnak egy ősi kultúrájú ázsiai országot, hozzájutnak az állam kulturális javaihoz, ugyanakkor nem rendelik alá magukat ennek. Az államok mongol kormányzói óhatatlanul beolvadtak a helyi népességbe, teljes mértékben elfogadták az ősi helyi hagyományokat, és minden érintett állam visszaváltozott azzá, ami azelőtt is volt, elszigetelődött a Mongol Birodalom más tartományaitól. Bár mintha maga Dzsingisz kán nagyobb jelentőséget tulajdonított volna Kína és általában Ázsia meghódításának, mint Eurázsia birtoklásának, mégis csak Eurázsiában volt történelmi küldetése, ott teremtett és szervezett történelmileg értékes államalakulatot. Mivel az orosz állam történelmi lényegét abban látjuk, hogy majdnem az egész Eurázsia területét birtokolja, ezt az államot tekintjük Dzsingisz kán birodalma legfontosabb részének. Eurázsia valamiféle földrajzi, etnológiai és gazdasági egészet alkot, egy rendszer, melynek egységes állammá alakulása történelmileg elkerülhetetlen volt. Elsőként Dzsingisz kán egyesítette a térséget, ezt követően Eurázsia minden részén tudatára ébredtek az emberek annak, hogy az állami egység szükségszerű, bár ez nem mindig volt ugyanolyan magától értetődő. Idővel az egység felbomlott. Az orosz állam ösztönösen is arra törekedett és törekedik ma is, hogy helyreállítsa az egységet, ezért Dzsingisz kán történelmi művének örököse, e hagyomány folytatója. Dzsingisz kán nemcsak nagy hódító, hanem nagy szervező is volt. Mint minden nagy formátumú államszervezőt, nemcsak a pillanathoz kötődő, szűk értelemben vett gyakorlati szempontok vezették, hanem magasabb rendű eszmékhez, elvekhez igazodott, melyek szabályos rendszert alkottak. Mint a turáni fajta jellegzetes képviselője, képtelen volt arra, hogy elvont filozófiai kategóriákba foglalja, logikusan magyarázza ezt a rendszert, ugyanakkor világosan átlátta és érzékelte azt, a vérében volt, ez határozta meg a viselkedését, minden cselekedete és parancsa levezethető ebből a rendszerből. Néhány fennmaradt mondásából és törekvései, eredményei jellegéből rekonstruálhatjuk rendszerét, olyan teoretikus kereteket adhatunk neki, amilyet maga Dzsingisz kán nem adott és nem is adhatott neki. Alattvalóival szemben, a legnagyobb főuraktól és hadvezérektől kezdve egészen a közkatonákig, magas erkölcsi követelményeket támasztott. Hűség, odaadás és állhatatosság - ezeket az erényeket tartotta a legértékesebbnek, ezeket jutalmazta. Az ő szemében a legnagyobb bűn, amit mindennél jobban utált és gyűlölt, a hitszegés, az árulás és a gyávaság volt. E bűnök és erények 1260
