Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Bangha Imre: Rabindranáth Thákur (Tagore): Bengáli versek
Nem tudom, miért ötlik fel, hogy ez a nap olyan, mint egy rég elmúlt nap, mely semmi feladatot nem ismer el, és nincs benne semmi kötelező. A jelen horgonyáról leszakadva úszik az ilyen nap. A múlt, melynek délibábjaként látom, volt az valamikor, valahol? Vagy tán az örök múlt az? A szerelmesnek úgy tűnik, előző életéből ismeri, amikor menny volt, amikor aranykor volt -időben örökre elérhetetlen kor. Ahogy ez az aranyból-smaragdból, fényből-ámyékból álló, a pihenés kábulatától lomha ásárh havi nap tűzbe jön, és lobogó vállkendőjét a mezőre teríti, úgy tűnik, lágy szépsége van is meg nincs is: a délutáni gaudaszáranga rága e lassú tételének dallama az ég vínáján az idők kulisszái mögül szűrődik ki. Világfájdalom Ha napom szomorú, azt mondom toliamnak: „Meg ne szégyeníts: a sebet mi csak enyém, nem az összesé ne tartsd mindenki elé; arcom ne borítsd be sötétséggel, ajtóm ne fuggönyözd el! Sok-sokszínű mécses égjen, fösvény ne legyél! E széles nagyvilág fensége nem halványul, természete nem ismer zavart; arcát a nap kápráztató világára emeli; nem rebbenő tekintete kegyetlen közöny; nem rezdülő mellkasa szétterül hegyeken, folyókon, határokon. Nem egyedül az enyém ez, hanem a számolatlan soké. Üstdobja szól mindenfelé, ki nem alvó fénye ragyog; zászlója leng a szférák között. Ne szégyeníts meg előtte: az én sebem és kínom neki csak porszemek porszeme.” 1242
