Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Bangha Imre: Rabindranáth Thákur (Tagore): Bengáli versek
Ha elfelejtem, hogy enyém e szenvedés, akkor mint a világ része felragyog. Meglátom a fájdalmak árvízét mindenfelől, ahogy az idő' ölébe hajolok. Minden otthonban, mindenki élet-forrásából egy-egy szív Gangesze ered. Áradó könnyek folyama éled minden virágban, minden rezdülésben. Epíto-romboló árja ömlik országokon át a világegyetem partjaira. A távollét-fáj dalom, minden idők emberi szenvedése most hirtelen leszállt az én szívemre: mindent elárasztó remegés rázta meg csontjaimat. Az egész világ zokogása gyűlt össze és dübörgött a végtelenbe. Ki tudja mi a célja... Ma azt mondom toliamnak: „Meg ne szégyeníts! Ajándékod mosson el partokat, s jóindulatod szenvedésem rejtse leplek mögé; zokogását vegyítsd a nagy ezer- és ezerhangú világdalba!” (1933) A zsiráfapa A kiszsiráf apja így szól: „Gyerek, ahogy nézem tested, szeretetem elszáll, s majd megöl a szégyen. Elöl óxjás nyurga, hátulról meg kurta; járni-kelni hogy tud ilyen furcsa forma?” A gyerek meg: „Magadra próbálj papa nézni hogy anyukám miért szeret, ésszel fel nem érni.”
